2018. április 14., szombat

A Szovjet / Orosz emberes űrprogram története XV.

A Szaljut-7, mint átmeneti megoldás...

Az eredeti elképzelés a szovjet űrállomás-életciklusban az volt, hogy a korai DOSz / OPSz űrállomások (Szaljut-1, ... 5) után egy hosszabb távú világűrben tartózkodásra épülő űrállomás következik, ez volt a DOSz-5 vagy ismertebb nevén a Szaljut-6. Ez az űrállomás viszont mindössze 2 éves élettartamra volt tervezve, amit végülis bőven túlszárnyalt. Ekkor következett volna a még 1974-ben elindult MKBSz-1 program eredménye, amely több kisebb modulból felépülő, nagy méretű űrállomás megépítését célozta meg – ebből lett később a Mir. Csakhogy a Mir menet közben több változáson is átesett, illetve az erőforrások terén nem kapott kiemelt figyelmet, így mi sem természetesebb, minthogy késett az eredeti ütemtervhez képest. Az 1980/81-re befejezni tervezett Szaljut-6 program és a Mir között több éves lyuk tátongott az ütemtervekben, így alternatív megoldások felé kellett nézzenek. Noha a válasz valójában kézenfekvő volt...


A DOSz-6 / Szaljut-7 felkészítés közben

A Szaljut-6 programban két teljesen megegyező DOSz űrállomást építettek meg, mégpedig azért, hogy ha esetleg az elsőt indításkor vagy már a világűrben valami olyan probléma éri, ami annak elvesztésével járna (amire ugye a korai DOSz / OPSz űrállomásoknál volt bizony példa), akkor rögtön indulhasson a másik. A DOSz-5 / Szaljut-6 viszont teljesítette, amit elvártak tőle, ikertestvére pedig Bajkonurban várta sorsát. Megkezdődött tehát a DOSz-6, vagyis a későbbi Szaljut-7 felkészítése. Alapvetően csak a Szaljut-6 esetében már menet közben végrehajtott rendszerek (pl. fedélzeti számítógép, kommunikációs rendszerek, stb.), valamint néhány újabb tudományos eszköz (pl. fejlesztett Oázis "növényház") várt rá.

A korábbi nagy és nem túl praktikus székek helyett a kezelőpanelhez két bicikli-ülőkére hasonlító, kevés helyet foglaló és kényelmesebb széket építettek be, az űrállomás belső falait pedig leszedhető és cserélhető szövetborítással látták el, hogy könnyebb legyen tisztán tartani őket. A keskenyebb modulban még egy hűtőt és egy vízforralót is elhelyeztek, ami javította az űrhajósok életkörülményeit. További újítás volt az átmeneti zsilip szekcióban egy különálló szemét-zsilip elhelyezése, amelyen keresztül a személyzet végre valamit tudott kezdeni a hulladékkal akkor is, ha éppen nem volt üres Progressz bedokkolva. Ezzel együtt a Szaljut-7 továbbra is az 1960-as évek végén tervezett Almaz program elemeire épült – a nagy átmérőjű modul jó részét elfoglalta az eredetileg kémfelvételek készítésére szánt távcső háza, nem voltak privát helységek,


A Kozmosz-1443 (TKSz-3) / Szaljut-7 / Szojuz T trióról készült festmény

Az újdonság az eredetileg még az Almaz programhoz szánt TKSz űrhajó bevetése lett volna, a Szaljut-6 esetében (személyzet nélkül) ezt tesztelték 1981-ben, amikor dokkolt hozzá a TKSz-2, más néven Kozmosz-1267. A TKSz űrhajó visszatérő kapszulája nem sokkal később levált, és leszállt a Földre, de az FGB modul végül a Szaljut-6-tal együtt semmisült meg, mikor az űrállomást a légkörbe vezették. A Szaljut-7 esetén már a legénység is birtokba veheti az extra életteret – de ehhez többek között megerősítették a dokkolóportokat, hogy a nagyobb tömegből fakadó erőhatásokat elviseljék. Az űrállomás külső borításán több kapaszkodót és rögzítési pontot helyeztek el, illetve a napelemszárnyak külső szélén rögzítési pontokat helyeztek el, hogy plusz napelemeket szerelhessenek fel majd később.


A Szaljut-6 és 7 általános metszetrajza, figyelemre méltó a jobb oldali kékkel jelzett nagy elem – ez az Almaz program hozadéka volt, eredetileg a kémkamera háza volt, amely rengeteg helyett vett el a beltérből

A terv az volt, hogy három, egyre hosszabb időtartam-rekord küldetésnek adjon otthont, az elsőt 7 hónaposra tervezték, a másodikat 8 hónaposra, a harmadikat 10 hónaposra, végül egy egész évre. A szovjetek igyekeztek kibővíteni az Interkozmosz programot – Leonyid Brezsnyev lehetőséget látott a Szovjetunió jobb nemzetközi megítélésére, ha a vasfüggönyön túli országokat is meginvitál az űrprogramba. Az első célpont India volt még 1978-ban, ám azt Morarji Desjai egyből visszautasította. 1979-ben Franciaország volt soron, Valéry Giscard d’Estaing elnök ekkor kereskedelmi tárgyalásokra érkezett Moszkvába, a szovjet főtitkár pedig felajánlotta, hogy egy francia űrhajós meglátogathatja a Szaljut űrállomást – amit a franciák elfogadtak. 1980-ban pedig (immár Indira Ghandi elnöksége alatt) India is elfogadta a meghívást, noha mindkét űrrepülést beárnyékolta a politika (Indiát az afganisztáni beavatkozás zavarta, Franciaországot az 1981 végén kihirdetett lengyelországi szükségállapot).


Berezovoj és Lebegyev, a Szaljut-7 első lakói

Az első tartós személyzetnek Valentyin Vitaljevics Lebegyev és Anatolij Nyikolajevics Berezovoj lett kiválasztva. Lebegyev eredetileg a Szaljut-6 negyedik tartós személyzete lett volna Popovval, de egy trambulinon végzett gyakorlat közben kifordult a térde, ezért le kellett cserélni. Lebegyev miután meggyógyult, a Szaljut-7 első tartós személyzetébe lett beválogatva Berezovoj mellé. A két ember viszont tűz és víz volt. Lebegyev érzelgős, hirtelen haragú és makacs volt, aki pilóta akart lenni, ehelyett viszont mérnökként az OKB-1 / CKBEM / Enyergia tervezőiroda mérnöke lett, aki dolgozott az N1 rakétán, aztán pedig a DOSz űrállomás-programon – és nagyon szeretett volna bekerülni az űrhajós-mérnök képzésbe (éveken át jelentkezett, de magas vérnyomása miatt újra és újra kiesett, míg végül egyszer csak átment). Berezovoj viszont egy ízig-vérig katona volt, aki betű szerint követte az utasításokat, mindent precízen és rendesen tartott maga körül, és elvárta, hogy környezete is így viselkedjen. No, Lebegyev nem ilyen ember volt.


A Szojuz T-5 indítása előtti megszokott beszédhez készülődik a személyzet

A Szojuz T-5 tehát ismét csak két emberrel indult a világűrbe 1982. május 13-án, majd egy nappal később automatikusan dokkoltak az űrállomáshoz. Az első napok szokás szerint a beköltözéssel teltek, majd a Szaljut-7 új személyzetének egyik első dolga az űrállomással együtt felküldött, 28 kg-os "Iszkra-2" (~ "szikra") rádióamatőr műhold pályára állítása május 17-én. A műhold még az űrállomással együtt lett indítva, és az itt debütáló "szemét-zsilipben" várakozott, hogy kiengedjék. A cél politikai volt, ez lett az első ember vezette űrjárműből történő műhold indítás – megelőzve az amerikai STS-5 űrrepülőgép-utat, amely két műholdat indított.


Berezovoj és Lebegyev a Szaljut-7 fedélzetén

Az első vendég egy teherűrhajó volt, a Progressz-13 május 25-én érkezett meg, 
itt pedig a legénység kvázi ellenszegült a földi irányítás utasításának – majd le is buktak. Az eljárás az volt, hogy a hátsó dokkolóajtó mögötti "átmeneti" rész belső, biztonsági ajtaja zárva legyen a dokkoláskor. A két űrhajós viszont az ajtó zárt állapotát visszajelző érzékelőt kipeckelte, hogy a hátsó ablakon keresztül figyelhessék meg a dokkolást. Csakhogy a pecket bent felejtették akkor is, amikor már nekiálltak a teherűrhajó kipakolásának, így pedig a földi irányítás azt látta, hogy az ajtó zárva van végig. Miután "lebuktak", a földi irányítás diplomatikusan kérte őket, hogy a jövőben tartózkodjanak az efféle megmozdulásoktól. A teherűrhajó egyébként hajtóanyagot, vizet és ellátmányt hozott a személyzetnek.


Lebegyev figyeli, ahogy Berezovoj zuhanyzik – a tisztálkodás kínszenvedés volt az űrhajósok számára

Június 12-én került sor az első zuhanyzásra, ez a Szaljut-6 esetében heti rendszerességgel szerepelt a programban, de az űrhajósok nagyon utálták, mivel általában az egész napjuk elment rá – a tapasztalatok alapján Szaljut-7 küldetések esetében havi egy zuhanyzást írtak elő, és bár rövidebb idővel számoltak, továbbra is gyakorlatilag egy napot vett igénybe a zuhany összeállítása, maga a tisztálkodás, majd a zuhany szétszerelése.


Ivancsenkov, Dzsanyibekov és Chrétien, a Szojuz T-6 személyzete

Az első francia űrhajós Jean-Loup Chrétien lett, aki Vlagyimir Dzsanyibekovval és Alekszandr Ivancsenkovval együtt indult a világűrbe június 24-én a Szojuz T-6 fedélzetén. Egy nappal később, az űrállomáshoz közeledve, mintegy 400 méterre viszont a dokkoló automatika számítógépe összeomlott egy forduló manőver közben. A függőleges tengelye körül pörgő űrhajót Dzsnyibekov a pozicionáló hajtóművekkel próbálta meg stabilizálni, miközben az ablakokon keresztül az űrhajósok az egyre közeledő űrállomást látták el-el suhanni. Végül alig 10 méterrel kerülte el a Szojuz T-6 a Szaljut-7-et, és további 300 métert sodródott, mire sikerült lelassítani és az űrállomáshoz képest viszonylag stabil helyzetbe hozni. Az űrhajósok megvárták, mire újra lett rádiókapcsolatuk a Földdel, leírták a problémát, majd engedélyt kértek, hogy kézzel dokkolhassanak be. Szerencsére ez már probléma nélkül zajlott le, és Berezovoj illetve Lebegyev örömmel fogadta a három látogatót. A szokásokhoz híven a "vendég" ország űrételeit fogyasztották el – viszont mellőzni kellett a francia borokat (mivel csak vodka volt megengedett, persze nem hivatalosan) illetve a fokhagymát (mivel az űrállomás szűrői nem tudták volna a szagokat megfelelően eltüntetni).


A Szaljut-7 és a Szojuz T-5 párosa a Szojuz T-6-ról fotózva

Chrétien a többi űrhajóssal együtt több közös tudományos kísérletet hajtott végre, főleg orvosi téren (ultrahangos szívvizsgálat, a véráram vizsgálata, motorikus funkciók vizsgálata, látásvizsgálat, stb.), de a Krisztall kohóval anyagtechnikai vizsgálatokat is végeztek réz-ólom és alumínium-indium ötvözetekkel. A francia űrhajóst a szovjetek még azzal is "megtisztelték", hogy egy "műholdat" pályára állíthatott – a szemét-zsilip segítségével egy zsák hulladékot engedhetett ki. Az első nyugat-európai űrhajós a személyzetnek úgy fogalmazott, hogy az űrállomás "egyszerű, nem néz ki meggyőzően, de megbízható". A protokoll viszont annyira felülírt mindent, hogy gyakorlatilag mindegyik alkalommal, amikor Nyugat-Európa felett elhaladt az űrállomás, TV interjút kellett adjon a hazai médiának, ami miatt a saját szemével nem is nézhette meg Franciaországot a világűrből.


Chrétien, Dzsanyibekov és Ivancsekov az űrállomás fedélzetén

A látogató-személyzet július elsején felkészült a távozásra, majd másnap elköszöntek a vendéglátóiktól, és visszatértek a Földre. A francia űrhajós egy szovjet űrállomáson vitán felül komoly médiafigyelmet kapott, úgy hogy az Egyesült Államoknak válaszolnia kellett – eddig is tervben volt, hogy az Amerika-barát országnak ők is lehetőséget nyújtanak az űrsikló fedélzetén való űrrepülésre, e téren pedig a franciák is hamar lehetőséget kaptak. Chrétien és tartalékja, Patrick Pierre Roger Baudry szinte egy-az-egyben mehettek át a szovjet űrhajósképzésből az amerikai űrhajósképzésre. Annyi fonákja volt a dolognak, hogy ott Baudry volt a fő személyzet (és repült végül 1985-ben az STS-51-G úton), míg Chrétien volt a tartalék. A helyzet némileg abszurd volt, de a franciák kihozták belőle a maximumot, ugyanis a francia-orosz kapcsolat később is megmaradt a francia-amerikai mellett, sőt, további űrrepüléseket eredményezett mindkét oldalon.


Az űrállomás lakói viszont egyre rosszabb lelkiállapotba kerültek, folyamatos volt a súrlódás közöttük, a legapróbb gondok miatt is. Lebegyev megnyugvást és szórakozást talált az Oázis "növénykert" gondozásában (ez már-már hagyomány volt, Patszajev a Szaljut-1, Grecsko a Szaljut-4 és Rjumin a Szaljut-6 fedélzetén hasonlóan viszonyult az Oázis kísérlethez), és mikor meghibásodott, két teljes napot annak megjavítására szánt, amiért társa többször is kérdőre vonta, hiszen így minden más feladat neki maradt. A helyzeten a hamarosan érkező Progressz-14 javíthatott volna, mivel a fedélzeten a két űrhajós családja által küldött levelek és ajándékok is helyet kaptak. A július 12-én dokkoló teherűrhajó ajtaját felnyitva viszont hamarosan csak újabb káromkodás-áradat indult útnak, ezúttal a földi irányítás és a logisztikával foglalkozók irányába – a családi csomagok ugyanis az teherűrhajó "alján" voltak, így kénytelenek voltak először teljesen kipakolni az ellátmányt, hogy hozzájuk férjenek. Legalább annyi haszna volt ennek persze, hogy most legalább közös ellenséget találtak az űrhajósok és nem egymással vitatkoztak...


Lebegyev az űrséta közben

Július 30-án került sor számukra az egyetlen előre tervezett űrsétára. A célja egyfelől az űrállomás külső részén elhelyezett anyagtechnikai panel begyűjtése volt, amelyen megvizsgálhatták, hogy a különféle anyagokra hogy hat a világűr. E mellett egy kamerát és lámpákat helyeztek el a későbbi űrséták megörökítésére, tesztelték a "Jakor" (~ "horgony") lábrögzítő platformot (amely lehetővé teszi, hogy valamennyire stabilan állhassanak munkavégzés közben), és a 2 óra 33 perces űrséta alatt lehetőségük volt a Földben és a világűrben gyönyörködni. Lebegyev az űrállomásra visszatérve vette észre, hogy a sisakján egy 20 cm-es horpadás van, és a fémlemezen egy lyuk is nyílt ezáltal – szerencsére két rétegű volt a sisak.

Még 1980-ban a NASA bejelentette, hogy hamarosan (valójában 3 év múlva) női űrhajóst küldenek fel az űrsiklóval. A szovjet űrprogram ugyan egy rövid ideig foglalkozott a női űrhajósok képzésével, tervben volt a Voszhoddal végrehajtott csak női személyzettel végrehajtott űrrepülés és űrséta is, ám ezek nem valósultak meg, sőt, gyakorlatilag az 1966-tól eltűntek az űrhajósképzésből a nők. A férfiak uralmát az űrhajózásban ismét a politika indokaival lehetett feltörni – Valentyin Glusko, a szovjet űrprogram kvázi irányítója ekkoriban javaslatot tett a pártvezetésnek arra, hogy újra képezzenek ki női űrhajóst, és látogató-személyzetként küldjék fel a Szaljutra. Brezsnyevnek tetszett az ötlet, így 1980 nyarán hét női űrhajós-jelölt kiképzése kezdődött meg. Egy ugrás előre az időben, 1982. augusztus 19-én indul az űrállomáshoz a Szojuz T-7, fedélzetén Leonyid Popov, Alekszandr Szerebrov és Szvetlana Szavickaja, aki 19 évvel Tyereskova útja után a második nő a világűrben.


Berezovoj, Lebegyev és Szavickaja a Szaljut-7 űrállomáson

Az űrállomás lakói számára fontos esemény egy nő az "otthonukban", alaposan kitakarítják az állomást, és nagyon várják a találkozást, majdnem le is késik a dokkolást, annyira lefoglalja őket az előkészület. Ahogy kinyitják a zsilipajtót, Popov és Szerebrov esik a nyakukba, mikor pedig Szavickaja felől érdeklődnek, nevetve mondják, hogy piperészkedik. A vendéglátók virággal fogadják az űrhajósnőt, a látogatók pedig leveleket és magazinokat adnak át. Szvetlana Szavickaja viszont speciális elbánást kap: privát szférát. A Szojuz T-7 orbitális modulja lesz a "saját" szobája, ahol zavartalanul pihenhet. Az elkövetkező napokban több tudományos kísérletet is végrehajtanak, és ahogy a Szaljut-6 esetében is, itt is az lesz a tapasztalat, hogy az űrállomás lakóinak monoton életébe jelentős pozitívumot hoznak a látogatók – Lebegyev és Berezovoj is alig alszik, igyekeznek minél több időt vendégeikkel tölteni.


Szavickaja az adott körülmények között "merész" ruhakompozícióban

A Szojuz T-7 viszont valójában azért jött, hogy leváltsák a másik űrhajót, így aztán sor kerül a székek cseréjére, majd egy hét után elköszönnek, és a Szojuz T-5-tel visszatérnek a Földre. Szavickaja űrrepülése teljes siker, minden fronton. Eközben viszont Lebegyev és Berezovoj visszazuhan a látogatás előtti rossz hangulatba. Fél év után már szabályosan harcban álltak mindenkivel: a földi irányítással, amely precízebb és gyorsabb munkát várt el tőlük, az orvosokkal, akik a mindennapi teendőiket is felülírták, és folyamatos orvosi vizsgálatokat írtak elő számukra, de leginkább egymással.

A földi irányítás is érezte a problémát, ám nem volt valódi megoldásuk a helyzetre – jobb híján utasították őket, hogy ne vitatkozzanak egymással. Berezovoj próbálta kerülni társát, ám erre a szűk űrállomáson nem sok lehetőség volt, pláne, ha közös feladatott kellett végrehajtaniuk. November elején annyira megromlott a kapcsolatuk, hogy normális hangnemben egymáshoz sem szóltak, a végső csepp a pohárban az volt, hogy Lebegyev úgy érezte, hogy az egyik rövid video-kapcsolati időszakban Berezovoj többet beszélt a családjával a lehetségesnél, így neki alig jutott ideje arra, hogy az övéivel kommunikálhasson. November 10-én viszont arra lett figyelmes, hogy Berezovoj fájdalmas arckifejezéssel fogja a futópad kapaszkodóját. Állapotára szóló kérdésére Berezovoj azt válaszolta, hogy nem érzi jól magát, talán valami rosszat evett, mert fáj a bal oldala. A földi irányítás atropin injekciót javasol, amit Lebegyev kell, hogy beadjon társának, aki még sose csinált ilyet – szerencsére probléma nélkül sikerül, és Berezovoj lassan egyre jobban érzi magát, így a küldetés megszakításának veszélye elhárul.


Lebegyev és Berezovoj a mentőcsapattal pózol a földet érés után

Noha továbbra sem igazán jönnek ki jól egymással, megegyeznek, hogy most már kihúzzák az út végéig, és megdöntik a világűrben eltöltött idő rekordját. A hátralévő időben van, hogy napi három óránál is több időt töltenek a testedzéssel, és ha lassan is, de javul a hangulatuk is, ahogy belátható időn belül véget ér küldetésük. Még egy fontosabb teszt vár rájuk, letesztelik, hogy vészhelyzetben, ha az űrállomás légköre elkezdene szökni, mennyi időre van szükségük arra, hogy elhagyhassák azt. A teszt alapján Lebegyev úgy véli, hogy mivel akár egy órájuk is lehet, esélyesebb ilyenkor a szivárgás helyét felkutatni és megjavítani. December elején elkezdenek a Szojuz T-7-be bepakolni, és 10-én lecsatlakoznak, majd visszatérnek a Földre, miután 211 napot töltöttek el a világűrben. Ez sem megy egyszerűen, Bajkonurtól nem túl messze érnek földet, de hóviharban, a mentőhelikopterek közül csak kettő tud leszállni, és az egyiknek ki is törik a futóműve eközben. Végül 10 óra alatt tudják az űrhajósokat biztonságba juttatni, akik átfáztak és eléggé legyengültek a történtek miatt. Orvosilag mindkettejüknek a korábbi tartós űrrepülésekhez hasonló ideig tart a felépülés, mintegy egy hónapig, ami alapján az alkalmazott testedzés hatásos abban, hogy megállítsa a csontszövetek leépülését a súlytalanságban. Berezojov és Lebegyev noha a protokolláris ünnepségeken még együtt mutatkozik, később határozottan kerülik egymás társaságát, és egyikük sem kap több lehetőséget az űrrepülésre....

A Szaljut-7 megpróbáltatásai

Eredetileg még 1979-ben elhatározás született, hogy a TKSz űrhajó alkalmas emberes űrrepülésre, és ki is tűzték, hogy majd fel is megy a Szaljut űrállomáshoz 1982-ben vagy '83-ban. Az űrhajóskiképzés megkezdődött, az űrhajók előkészítése szintén jól haladt. De 1981 decemberében Dmitrij Usztyinov elérte, hogy a Cselomej-tervezőiroda álmai végleg szertefoszoljanak – a személyzettel ellátott TKSz űrrepülés előkészületeit leállították, a katonai űrhajósokat a Szojuz / Szaljut űrrepülésre vezényelték át, a Cselomej-iroda mérnök-űrhajósai előtt viszont bezáródott az ajtó. Az űrhajókat némi vargabetű árán, mint személyzet nélküli teherűrhajó és állomás-modul használják fel. A TKSz pedig nem jönne rosszul a Szaljut-7-nek, mivel a sok új fedélzeti rendszer több energiát igényel, így több napelemre lenne szükség. Szerencsére a Szaljut-7 esetében úgy alakították ki a három napelemszárnyat, hogy utólagosan kiegészítő napelemeket lehessen hozzájuk szerelni, amelyek plusz energiát biztosíthatnak, amire most nagy szükség lenne. 1983. március 2-án a TKSz-3 űrhajó Kozmosz-1443 jelöléssel pályára áll, majd dokkol a Szaljut-7-hez. A Kozmosz-1443 3,5 tonna ellátmányt és alkatrészeket vitt magával, többek között az extra napelemeket.


Sztrekalov, Tyitov és Szerebrov, a Szojuz T-8 "szervízbrigádja"

A napelem-szerelő útra Gennagyij Mihajlovics Sztrekalov, Alekszandr Alekszandrovics Szerebrov és Vlagyimir Georgijevics Tyitov űrhajósokat képezik ki, és indulnak el 1983 április 20-án a Szojuz T-8 fedélzetén. A pályára állás után viszont nem gyullad ki egy visszajelző lámpa – az, amelyik az Igla megközelítő radarjának kibocsátását nyugtázza. A legénység és a földi irányítás is úgy véli, hogy esetleg beragadt vagy csak félig nyílt ki, ezért úgy döntenek, hogy a manőverező hajtóművekkel megpróbálják "megrázni" az űrhajót, hátha a helyére mozdul. Több próbálkozás után továbbra is sötét marad a visszajelző lámpa, így engedélyt kérnek a kézi megközelítésre, amihez a földi irányítás fog majd sebesség és távolság adatokat nyújtani.

 
Egy Szaljut-6 / Szojuz emlékmű, az Igla antennája jól látható a Szojuz orbitális modulján - ezzel volt gond a Szojuz T-8 esetében

A megközelítés másnap sikerül, de Tyitov úgy véli túl nagy sebességgel közelednek, ezért megfordítja az űrhajót, hogy lelassítsa, ám későn derül ki számukra, hogy továbbra is túl gyorsak, ráadásul mindez sötétben zajlik, így szinte semmi vizuális támpontja nincs a pilótának. Tyitov csak kitéríteni tudja a Szojuzt, hogy elkerülje az ütközést, Szerebrov az ablakon kinézve látja, ahogy a Szojuz lámpái megvilágítják az űrállomás csíkosra festett testét. A hibás megközelítés és a korábbi "rázómanőverek" miatt viszont a hajtóanyag-mennyiség drasztikusan leapad, olyannyira, hogy hamarosan kiderül, hogy a visszatéréshez is éppen, hogy elég lesz, de ehhez még a stabilizáló manővereket is mellőzniük kell. Majdnem egy nappal később sikerül a fékező manőver, és probléma nélkül végül leszállnak a Földre.


Ljahov és Alekszandrov a Szaljut-6 / 7 makettjének hátsó része mögött

Utólagos elemzések kiderítik, hogy valójában a radarantennát tartó állványt, amely induláskor az űrhajó oldalához simul, az áramvonalazó kúp tépte le, amikor azt leválasztották, az pedig ismét bebizonyosodott, hogy megfelelő relatív sebesség és távolság adatok nélkül a kézi megközelítés felér egy öngyilkossági kísérlettel. A probléma az, hogy a következő Szojuz T űrhajót már elkezdték felkészíteni a két fős tartós személyzet űrrepülésére, de a biztonság kedvéért alaposan átellenőrzik az áramvonalazó kúp illeszkedését, nehogy megismétlődjön az eset. Viszont dönteni kell, hogy akkor mi legyen a Szojuz T-9 célja: szervizűt, avagy a tartós személyzet útja. Az utóbbi mellett döntenek, így Vlagyimir Afanaszjevics Ljahov és Alekszandr Pavlovics Alekszandrov indulhat útnak június 27-én.


A Szojuz T-9 indítása

Az űrhajó útja eseménymentes volt, probléma nélkül sikerült bedokkolni az űrállomás hátsó részén lévő dokkolóportra (az elsőt ugye a Kozmosz-1443 foglalta el), az első pár nap a beköltözéssel telt el, majd nekiálltak feszített tempóban kirakodni a TKSz űrhajót. Eredetileg ez a Szojuz T-8 személyzetének feladata lett volna, Ljahovéknak három hetükbe telt, de végére értek a feladatnak, és közben még földmegfigyelő illetve orvosi vizsgálatokat is sikerült végrehajtaniuk. A pakolás végén a TKSz űrhajó visszatérő moduljában (VA), amit Merkur néven illettek, megtöltöttek különféle tudományos kísérletek eredményeivel, a műszaki / lakómodult (FGB) pedig már nem használt vagy tönkrement fedélzeti rendszerrel, felszereléssel, és augusztus 19-én leválasztották, majd 23-án a Merkur sikeresen visszatért a Földre, míg az FGB-t szeptember 19-én lett irányítottan a légkörbe vezették.

 
Alekszandrov a Szaljut-7 fedélzetén, rajta lévő rendszer deréktől lefelé csökkentett nyomást hozott létre a célból, hogy a lábaiban a véráramlást serkentse

A Kozmosz-1443 leválasztása után a Szojuz T-9-et átmozgatták az elülső dokkolóhoz, hogy az augusztus 19-én érkező Progressz-17-nek felszabadítsák a hátsó csatlakozási pontot. A Progressz az ellátmány mellett hajtóanyagot hozott, amelyet át is fejtettek az űrállomás tartályaiba. Amit nem tudtak, hogy eközben megrongálódott az űrállomás üzemanyagrendszere. Ez csak szeptember 9-én lett egyértelmű, amikor egy forgató manőver végrehajtása közben Ljahovnak feltűnt, hogy nagyon lassan reagál a parancsokra az űrállomás. Mikor a főhajtóművet indította volna be, rémülten látta, hogy az egyik hajtóanyag-tartályban majdnem nulla a nyomás. Alekszandrov a hátsó ablakokhoz ment, hátha meglát valami problémára utaló jelet – és rögtön látott is: az egyik hátsó ablakon kitekintve csillogó, fagyott anyagot látott az űrállomás hátsó, gyűrű alakú műszaki modulja felől szivárogni. A földi irányítás kideríti, hogy az oxidálószer, a dinitrogén-tetroxid (N2O4) az, márpedig ez az anyag igen korrozív, vagyis az űrállomás szerkezetére is veszélyt jelent. Az űrhajósokat a Szojuzba parancsolják, és utasítják őket, hogy készüljenek fel az űrállomás elhagyására. Az adatok elemzése után úgy vélik, hogy nincs nagy baj, és az űrhajósokat visszaengedik "otthonukba".

Csakhogy a helyzet minden, csak nem megnyugtató. A Szaljut-7 hajtóanyag-rendszere tönkrement, így nem képes saját magát megfelelő pozícióban tartani, ahogy a pályaemelő manővereket végrehajtani sem. Mindkettőt végre lehet hajtani a hozzá dokkolt Szojuz, Progressz vagy TKSz űrhajókkal, csakhogy az előbbi kettő túl kevés hajtóanyagot visz magával ahhoz, hogy ezt huzamosabb ideig képes legyen végrehajtani. A legégetőbb probléma az űrállomás pozicionálása. A három alap napelemszárny csak úgy képes kiszolgálni megfelelő mennyiségű árammal a Szaljut-7-et, ha folyamatosan finom manőverekkel a nap felé forgatják az egész űrállomást, hogy mindhárom napelemszárnyat lehetőleg kellő mértékű napfény érje. E nélkül elbúcsúzhatnak a napelemek által termelt energia egyharmadától.

Viszont most nincs mit tenni, korlátozni kell a fogyasztók használatát, többek között spórolnak a fűtésen, de nem lesz energia a Szplav és Krisztall kohók beüzemelésére, ahogy a komolyabb orvosi rendszerek használatára sem. Az űrállomás hőmérséklete kb. 12°C-ra csökken a fűtés visszavétele után, és ez további problémákhoz vezet: a Rodnik rendszer felelős azért, hogy az űrállomás levegőjének nedvességtartalmát szabályozza, és a felesleges vizet kivonja belőle. A hidegben viszont nem működik megfelelően, és az űrállomás levegőjének páratartalma hamar eléri a 100%-ot. Ez azzal jár, hogy az űrhajósok már a futópadot sem tudják használni, vagy testedzéseket csinálni, mivel a verejtékük összegyűlik, és azzal fenyeget, hogy valamelyik elektromos berendezésnél esetleg rövidzárlatot okoz.


Hatalmas lángok csapnak fel a Szojuz T-10 lábainál....

A helyzet gyors reakciót kíván. Úgy döntenek, hogy a Szojuz T-10 fedélzetén a korábbi T-8 legénységéből most csak Tyitov és Sztrekalov megy fel. A legénység csökkentése kényszerűségből zajlik, három fővel a Szojuz csak kisebb magasságba juthat fel, ezért amikor ilyen űrhajó érkezett a Szaljut-6-hoz vagy a Szaljut-7-hez, akkor volt, mikor direkt csökkenteni kellett az űrállomás keringési magasságát – amit aztán extra emelő manőverrel tudtak negálni. A Szaljut-7 viszont jelenleg pont, hogy nem bír saját erejéből ilyesmire, tehát egy embert hátra kell hagyni – Szerebrov így kikerül a legénységből. A Szojuz T-10 két fős személyzete szeptember 26-án este beszáll a Szojuz-U hordozórakéta tetején várakozó űrhajójukba, és várják, hogy végrehajtsák a rakéta hajtóanyaggal való feltöltését.

Másfél perccel a tervezett indítás előtt viszont az egyik szelep meghibásodik, és kerozin folyik végig az indítóállás alján, amely rövid úton meg is gyullad. Az űrhajósok ebből még semmit sem érzékelnek, és mire az irányítóteremben feltűnik a tűz, az SzASz mentőtorony aktiválását lehetővé tévő kábelek is átégnek. A mentőtornyot rádióval is lehet aktiválni, de ehhez két elszeparált szobában két gombot kell lenyomnia két embernek összehangoltan, amit a tűz észlelése után 10 másodperccel sikerül is végrehajtani. Az SzASz letépi az űrhajót (mínusz műszaki modul), és majdnem egy kilométer magasba repíti, ahol a visszatérő modul leválik, majd egyből nyitja az ejtőernyőit. Az indítóálláson álló rakéta ekkor robban fel, meglökve a kapszulát – de az sikeresen földet ér. A két űrhajóst az odaérő mentőcsapatok negyed órával később emelik az űrhajó megmaradt részéből (amelyet egyébként később a Szojuz T-15 útnál újra felhasználnak), majd egy üveg vodkával kínálják meg őket, hogy a sokkhatást enyhítsék. A sikertelen utat a szovjetek Szojuz T-10-1 vagy Szojuz T-10a jelöléssel illetik...

 
Az SzASz mentőtorony éppen kimenekíti az űrhajót a veszélyzónából...

A baleset pedig csak tovább nehezíti az űrállomás helyzetét. Nem csak a napelemek cseréjét kellett volna végrehajtani, hanem a Szojuz T-10 váltotta volna le a Szojuz T-9 űrhajót, amely már három hónapja van odafent, márpedig 90 napra hitelesítették. A mérnökök összedugják a fejüket, és azt mondják, hogy akár 5 hónapra ki lehet tolni ezt a korábbi tapasztalatok alapján. Így legalább az azonnali megszakítás veszélyét elháríthatták. Ezek után az űrhajósokkal egyeztetnek, hogy bele mernek-e vágni a napelemek saját kezű felszerelésébe. Ljahov és Alekszandrov beleegyezik, noha ezt a műveletet sose gyakorolták korábban. Októberben a műveleteket veszik át, majd nekiállnak a felszerelést és az alkatrészeket előkészíteni. Csakhogy az egyik Orlan-D űrruha megsérült, a térd mögött egy méretes lyuk tátong rajta. Nem esnek kétségbe, több rétegnyi szigetelőszalag és selyemszál felhasználásával sikerül nyomástartóvá varázsolni azon az áron, hogy azt a lábat nem lehet többé behajlítani – Alekszandrov emiatt nem aggódik, elvégre is a lábukat úgy sem nagyon használják a világűrben.

Ljahov és Alekszandrov útjáról szóló rövid videó-összefoglaló
Az űrsétára november elsején került sor, a cél az volt, hogy felszereljék az űrállomás "hátán" lévő függőleges napelemszárny egyik kiegészítő napelemét, és itt sem ment minden gördülékenyen. A plusz napelemtáblák összehajtogatva voltak egy dobozban, amelyen egy kart kellett tekerni ahhoz, hogy a napelemszárny kinyíljon. Ahogy a napelemszárny teljesen kinyílt, a kar eltört – a két űrhajós bénultan nézett egymásra, hálát adva az égnek, hogy nem egy másodperccel korábban adta meg magát. Alekszandrovnak annyira megtetszett a szerelés közben elszabadult, közelben lebegő csavarok és alátétek csillogó tánca, hogy készakarva is elszórt egy marékkal, hogy gyönyörködjön bennük – ami miatt a földi irányítás rosszallóan megdorgálta. A napelem kábeleit elvezették a helyükre és bekötötték, végül majdnem három óra után visszatértek a zsilipbe.

 
A napelemtáblák felszerelése a Szaljut-7-re 
 
Egy nap pihenőt követően megismételték a műveletet a függőleges napelemszárny másik kiegészítő napelemével. Ezúttal olyan jól haladtak, hogy többször is megálltak, hogy a másfél óránként bekövetkező naplementéket és napfelkeltéket kiélvezhessék. Az elkövetkező napok pepecs munkával teltek – egyenként be kellett kötniük az űrállomás energiarendszerébe az új napelemek kábeleit, ezt pedig csak a Föld árnyékos oldalán lehetett megcsinálni, mivel akkor nem voltak a vezetékek áram alatt.
A nehézségeket leszámítva a művelet teljes sikerrel zajlott, a két új napelem ideális esetben 800 W extrát adott az elektromos rendszerhez, amely már ahhoz elég volt, hogy legalább az űrállomás fedélzetén normalizálódjanak a körülmények. November közepén elkezdtek visszaköltözni az űrhajójukba, majd 23-án visszatértek a Földre. Összességében nem a tervek szerint alakultak a dolgok, de a két űrhajós sikeresen helyt állt minden nehézség ellenére. A nehézségek viszont a visszatéréskor is nyomot hagytak, az egyik űrhajós (nincs megnevezve, melyikük) elvesztette csontsűrűségének 11%-át, ami a legmagasabb addig mért érték volt....

A rekorder szerviz-küldetés a Szaljut-7-re

A Szaljut-7 balsorsa nehéz helyzetbe hozta a szovjet emberes űrprogramot. 1984 elején Valentyin Glusko konkrétan befagyasztja a későbbi Mir űrállomás elemein való munkát – minden erőforrásra szüksége van, hogy az Enyergija hordozórakétát, a VKK űrrepülőgép-programot és a menet közben életre hívott Poljusz katonai műhold-programot belátható időn belül tető alá hozza. Vagyis a Szaljut-7 volt "a nagybetűs" szovjet emberes űrprogram, legalábbis 1984-ben, de az már ekkor látszott, hogy bizony akár még 1985-ben is (Glusko 1984 végén egyébként engedélyt adott arra, hogy folytassák a munkálatokat a DOSz-7 modulon, ami a Mir bázismodulja lett később).

 
A Szaljut-7 második tartós személyzete: Atykov, Kizim és Szolovjov

A szovjetek újabb időtartam-rekordot szerettek volna begyűjteni, de Berezojov és Lebegyev küldetésénél tapasztaltak alapján arra jutottak, hogy talán jobb volna három fős személyzetet felküldeni, ahol az egyik űrhajós egy orvos lenne. Az űrállomás állapota alapján nem volt kérdéses, hogy a másik két űrhajósnak az űrállomás kijavítása lesz az elsődleges feladata – a tudományos munka most várhat. A parancsnok Leonyid Gyenyiszovics Kizim, a mérnök-űrhajós Vlagyimir Alekszejevics Szolovjov, míg az űrhajós-orvos Dr. Oleg Jurjevics Atykov lesz, aki a Voszhod-1 útja óta az első orvos a világűrben. A trió 1984. február elsején indult a világűrbe a Szojuz T-10 jelölésű űrhajóval (némileg zavaró lehet ugyebár, hogy a sikertelen korábbi indítást T-10-1 jelöléssel illették), és egy nappal később dokkol be a Szaljut-7-re.
Február 23-án érkezett a Progressz-19, amely ellátmányt és alkatrészeket hozott, illetve pályaemelő manővert lehet végrehajtani a segítségével, a teherűrhajót március 31-én választották le, hogy helyet adjon az érkező látogató személyzetnek.


Sztrekalov, Sharma és Malisev, a Szojuz T-11 / T-10 űrhajócsere látogató személyzete

Az Interkozmosz programban már egy ideje várt a lehetőségre az indiai űrhajós, Rakesh Sharma és a "köré" épített csapat: Gennagyij Mihajlovics Sztrekalov és Jurij Vasziljevics Malisev, amely 1984. április 3-án startolt Bajkonurból, majd egy nappal később dokkoltak be az űrállomásra. Sharma útja nem sokban különbözött a korábbi Interkozmosz űrrepülésektől, leszámítva persze, hogy immár hat űrhajós tartózkodott az űrállomáson egyszerre. Kiemelt helyet kaptak a protokoll-feladatok (élő TV konferencia Ghandi miniszterelnökkel, akinek a képe (az indiai zászlóval együtt) kikerült az űrállomás falára) de több alkalommal is végrehajtottak földmegfigyelést, ezúttal Indiára fókuszálva az MKF-6M kamerával. Sor került különféle orvosi kísérletekre (többek között a szív bioelektromos aktivitásának vizsgálata) és anyagtudományi kísérletekre (pl. ezüst-germánium ötvözet túlhűtésével végrehajtott tesztek) is.

 
Sharma, Kizim és Malisev a Szaljut-7-en

Ami mondjuk Sharma útjánál mindenképpen újdonság volt, hogy a súlytalanságban különféle jóga ászanákat próbált ki, és azok hatását figyelték meg az űrhajós testére szerelt szenzorokon át. Az eredményekről túl sok elemzés nem maradt fent (és a jelek szerint felvételek sem, pedig érdekesen nézhettek ki), de mindenesetre a jóga nem terjedt el az űrhajósok testedzése kapcsán. Április 10-én kicserélték a székeket a két űrhajóban, majd másnap elköszönt a látogató személyzet, és a Szojuz T-10-zel visszatértek a Földre. Ezzel véget is ért a Szaljut-7 Interkozmosz-küldetése, egyben az űrállomás lakóinak politikai feladatai – innentől már az űrállomás megjavítására koncentrálhattak.


Sharma, Malisev és Sztrekalov a Szojuz T-10-zel való leszállásuk után

Három nappal később a Szojuz T-11-et átdokkolták az elülső dokkolóhelyre, majd április 17-én megérkezett egy speciálisan felkészített teherűrhajó, a Progressz-20 az űrállomáshoz. A szokásos ellátmány mellett szerszámokat és a pótalkatrészeket hozott, de különleges volt abban, hogy a túlnyomásos teherterének (ami a Szojuz orbitális moduljának felelt meg) külső felületén két távirányítással felhajtható platformot helyeztek el. A cél ugyanis a Szaljut-7 hátsó részén, gyűrű alakban elhelyezett műszaki modul szerelése volt, márpedig eredetileg ezen a részen nem terveztek űrsétát, nem nagyon voltak kapaszkodók vagy rögzítési pontok, de még csak megközelíteni se nagyon lehetett. A Progressz kipakolása után Kizim és Szolovjov felkészültek első űrsétájukra, amire április 23-án került sor. Az űrhajósok feladata igen összetett volt: egy létrát kellett rögzíteniük az űrállomás végéhez, hogy "lesétálhassanak" a Progresszhez, aztán mintegy 40 kg-nyi szerszámot, pótalkatrészt és a művelet közben termelt hulladék összegyűjtésére szolgáló konténer rögzítettek még az állomás végéhez. Ez 4 óra 15 percet vett igénybe, és a leghosszabb űrséta volt az addigi szovjet űrtörténelemben, de pusztán csak felvezetés volt a későbbi űrsétákhoz.

Április 26-án jött a második menet, ahogy a korábbi és a későbbi űrsétáikon, most is Kizim és Szolovjov lépett ki a világűrbe, míg Atykov az űrállomásról követte őket. 20 percükbe telt, amíg szépen lassan ellavíroztak az űrállomás elején lévő zsilipajtótól, elhelyeztek egy kamerát, hogy a földi központban jól láthassák őket, majd Kizim a korábban rögzített létrához, Szolovjov pedig az egyik platformhoz rögzítette magát. Először az űrállomás hátulját fedő hővédő takarókat kellett felvágni és félrehúzni, hogy hozzáférjenek az űrállomás külső borításához, amit át kellett vágni, hogy az alatta lévő csőhálózathoz hozzáférjenek. Meg kellett találják a tartalék csőhálózat zárószelepét, amit a földön használtak utoljára, aztán lezártak epoxy gyantával. Itt viszont bő két órájukba telt, amíg a csőhálózatot lezáró csavart meg tudtak lazítani, és rá tudták szerelni a szelepet. A szelep cseréje után túlnyomásos nitrogénnel tesztelték a csőhálózatot, egyenként próbálva a szakaszokat, de kiderült, hogy valahol még ereszt. Az eredetileg 4 óra 5 percesre tervezett űrsétát az űrhajósok kérésére meghosszabbították, hogy megtalálják a szivárgást, majd utána egy áthidaló vezetékkel kiiktassák azt, de a második meghosszabbítási kérésükre a földi központban a végső döntéseket hozó Valerij Rjumin űrhajóstársuk határozott "Nem"'-mel válaszolt, így dolguk végezetlenül kellett visszatérjenek 5 óra után.



Szovjet összefoglaló film a Szaljut-7 1985-ös eseményeiről, nem túl sok, de sajnos ilyesmik maradtak fent csupán

Újabb két napos pihenő után, április 29-én nekiveselkedtek a harmadik űrsétának, ahol legalábbis a két űrhajós űrsétája sokkal olajozottabban ment, ahogy gyakorlatot szereztek, mikor-hogyan mozogjanak, milyen mozdulatoknak milyen következményei lesznek, és általánosságban is, sokkal otthonosabban érezték magukat űrruháikban. Befejezték az áthidaló vezeték beépítését, majd a földi irányítás engedélyével újra nyomás alá helyezték... és egy harmadik helyen újabb szivárgás lépett fel. Mivel ennek a szakasznak a javításához nem volt forgatókönyv, így Kizimék lefedték az űrállomás burkolatán ütött lyukat, majd két óra negyvenöt perc után visszatértek az űrállomás belsejébe.
A negyedik űrsétára május 3-án került sor, felmérték az új szivárgás mibenlétét, majd szembesülniük kellett vele, hogy a sérült szakaszt csak úgy tudják lezárni, hogy ha összeroppantják a vezetéket, amihez viszont nem volt megfelelő szerszám – mi több, az adott részhez nem is fértek hozzá rendesen, amíg a Progressz dokkolva van. A felnyitott részt alaposan lefedték és hővédő takaróba bugyolálták, majd 2 óra negyvenöt perc után visszatértek az űrállomásra. A Földön nekiálltak a szükséges szerszámok megtervezésének és legyártásának, amiket aztán Csillagváros medencéjében Dzsanyibekov tesztelt le. Eközben az űrállomás személyzete sem pihenhetett sokat. A Progressz-20 május 6-án lekapcsolódott, majd másnap elégett a légkörben, de május 10-én már dokkolt is a következő teherűrhajó, a Progressz-21, a szokásos ellátmány mellett pedig a kiegészítő napelemtáblákat hozta magával. Miután a teherűrhajót kipakolták Kizim és Szolovjov az ötödik űrsétájukhoz öltöztek be május 18-án azzal a céllal, hogy az új, nagyobb teljesítményű gallium-arzenid alapú kiegészítő napelemtáblákat rögzítsék.

Az űrséták során szerzett tapasztalatok terén elég látványos, hogy amíg korábban Ljahov és Alekszandrov két űrséta és összesen majdnem 6 óra alatt szerelte fel a függőleges fő napelemszárny két oldalára az egy-egy kiegészítő napelemet, Kizim és Szolovjov egyetlen űrséta és 2 óra negyvenöt perc alatt végrehajtotta ugyanezt (persze az is igaz, hogy Ljahov és Alekszandrov nem volt kiképezve erre a feladatra). A művelet újabb 1,2 kW elektromos energiát jelentett ideális körülmények között (a korábban felszerelt szilícium alapú kiegészítő napelemek "csak" 800 W-os teljesítményt adtak hozzá az alap napelemszárnyak által biztosítotthoz), és noha szinte már rutinfeladattá tette az űrsétát, azért Szolovjov később megjelezte, hogy a kábelek összekötése ahhoz hasonlított, mintha bokszkesztyűben kellene egy tűbe cérnát fűzni....


Volk, Szavickaja és Dzsanyibekov, a Szojuz T-12 legénysége

A Földön pedig összeállt egy új látogató személyzet, válogatott űrhajósokból. A parancsnok Vlagyimir Dzsanyibekov veterán űrhajós, és ő tesztelte az elkövetkező szervizeléshez készített szerszámokat. Szvetlana Szavickaja ugyebár nemrég volt vendég a Szaljut-7-esen, de a "túloldalon" a NASA arra készült, hogy az első női űrhajós által végrehajtott űrsétára hamarosan sor kerüljön. A politika ismét közbeszólt, hogy márpedig a történelemkönyvekben ezen bejegyzés alatt szovjet űrhajósnő nevének kell szerepelnie – tehát Szavickaja kapta meg a lehetőséget (Kathryn D. Sullivan egyébként 1984. október 11-én teljesítette űrsétáját az STS-41-G küldetés keretében). A harmadik űrhajós kakukktojás volt a nyugati megfigyelők számára: Igor Petrovics Volk ugyanis katonai berepülőpilóta volt, márpedig Dzsanyibekov maga is repülőgép-pilóta volt, a küldetés pilótájának pedig az amúgy szintén pilóta Szavickaja lett megnevezve. Más szóval három pilóta indult a Szaljut-7-re....

Kezd zsúfoltság lenni: a Szaljut-7 fedélzetén a harmadik tartós személyzet és a Szojuz T-12 látogató személyzete

Az űrhajó július 17-én indult Bajkonurból, majd egy nappal később dokkolt be az űrállomásra. Noha néhány tudományos kísérlet is szerepel a programban, itt most mindenkinek más a célja. A közös munka egyik eleme mindenesetre a "rezonáns" kísérlet, amikor immár hat űrhajós faltól-falig "ugrálva" próbálja az űrállomást megrázni. Dzsanyibekov és Szavickaja július 25-én bújik az Orlan-D űrruhákba, hogy az világűrben való építési munkálatokkal kapcsolatos kísérleteket végezzenek, ennek központi eleme az URI többcélú szerszám. Az elektronsugaras berendezéssel fél milliméter vastag titán lemezt vágnak, majd hegesztenek és forrasztanak, először Szavickaja, majd utána Dzsanyibekov. A sikeres teszt után begyűjtenek egy, az űrállomás burkolatán elhelyezett anyagminta-táblát, és kihelyeznek egy biológiai mintatáblát, majd kicsivel három és fél óra után visszatérnek.

 
Szavickaja űrsétája közben

Az elkövetkező napokban Dzsanyibekov tanárként dolgozik: tanítványai Kizim és Szolovjov, akiknek megmutatja a magukkal hozott célszerszámot, videót néznek meg, amelyben Dzsanyibekov a medencében teszteli az eszközt, és persze megoszt velük minden tapasztalatot, amit megszerzett. A Szojuz T-12 személyzete a hegesztési tesztpanellel együtt július 29-én elbúcsúzik, majd visszatérnek a Földre. Szavickaja sikeres útja után Glusko javaslatot tesz egy három fős, csak nőkből álló Szaljut-7 küldetésre, amin a munka meg is kezdődik (de ahogy a korábbi hasonló csak női űrhajósokra épülő tervek, ez sem valósul meg). Igor Volt pedig nekiáll ekkoriban titkos feladatának: ő valójában azért került a csapatba, mert a VKK űrrepülőgép-program tesztpilótája volt. Az első szovjet űrrepülőgép-repülés kitűzött személyzetének tagjaként azt akarták, hogy első kézből szerezzen tapasztalatokat a súlytalanságról, illetve "veterán" űrhajósként mehessen a világűrbe (amit ugye ekkoriban megköveteltek, hogy minden űrrepülésnél legyen legalább egy fő az űrhajón, aki már járt a világűrben). Az elsődleges célja az útjának viszont az volt, hogy megvizsgálják, hogy mennyire befolyásolja egy pilóta képességeit az, amikor a világűrből visszatér. Miután földet értek, Volk rövid úton különféle repülési teszteken vett részt, mint pilóta – vezetett helikoptert, Tu-154 utasszállítót és MiG-25-ös harci gépet is.
Kizim és Szolovjov pedig Atykov segítségével felkészült ötödik, végső űrsétájukra. Augusztus 8-án kilebegtek a Szaljut zsilipajtaján, hátra araszoltak az űrállomás végéhez, de ezúttal nem volt ott se Progressz, se Szojuz űrhajó, amely akadályozhatta volna őket a munka elvégzésében. Felnyitották a kérdéses részt takaró hővédő takarót és az űrállomás külső burkolatát, majd az erőfogóval összeroppantották a rozsdamentes acélból készült csővezetéket. A földi irányítóközpontban ezután távirányítással túlnyomásos nitrogént engedtek a csőhálózatba, az egyik szekció után a másikat tesztelve. Nagy megkönnyebbülésre a rendszer megtartotta a nyomást – a Szaljut-7 hajtóműrendszere, ha nem is gyári állapotba, de működőképes formába lett visszaállítva. Az űrhajósok lezárták az általuk vágott nyílásokat a burkolaton, de eközben Szolovjov űrruhájában a hűtővíz-forgató pumpa bedöglött.
Az űrhajós, hogy ne hevüljön túl, mindkét (fő- és tartalék) levegő-keringtető ventilátorát bekapcsolta, illetve többször is megállt pihenni. A végső feladatuk az volt, hogy egy erre a feladatra kiképzett eszközzel kivágjanak egy szilícium-alapú napelemdarabot, hogy később a Földön megvizsgálhassák, mennyire romlott le az állapota. Az öt órás űrséta után Atykov feljegyezte, hogy mindkét űrhajós keze elég rossz állapotban volt – mintha ökölharcot vívtak volna. Ezzel együtt a sikeres javítóút érthető okokból nagyon nagy büszkeséggel töltötte el a szovjet űrprogram szereplőit – bizonyították, hogy az űrbéli szervizelés és javítás nagyon is kivitelezhető.

 
A Szaljut-7 harmadik tartós személyzete a visszatérés után

A Progressz-23 augusztus 16-án dokkolt be, ellátmányt, leveleket, filmeket és hajtóanyagot hozva az űrállomás és annak lakói számára. A kipakolásával és hulladékkal való megöltésével 10 nap alatt végeztek, ami után a teherűrhajót leválasztották. Az elkövetkező hónapok alapvetően testedzéssel és orvosi tesztek lefolytatásával telt el, de sikeresen kipróbálták az űrállomás hajtóműveit és manőverező fúvókáit is. Szeptember végén nekiálltak az űrállomásról a Szojuz T-11-be való költözésnek, majd október másodikán sikeresen földet értek.
Noha több mint 236 napot és 22 órát töltöttek a világűrben, az űrhajósok útja tökéletesen sikerült, bebizonyosodott, hogy még a szűkös tér ellenére is nagyon jól együtt lehet működni (jelezve, hogy Lebegyev és Berezovoj útján nem az űrállomás volt a probléma forrása). Jól jellemzi ezt az űrállomáson hagyott "búcsúüzenetük", a kezelőpulton egy kenyeret és sót helyeztek el, ami fölé ezt írták "Mi egy belakott, meleg otthont hagytunk hátra nektek. Dolgozzatok együtt, legyetek vidámak!". Az űrhajósok fizikai állapota terén már nem volt ennyire egyértelmű a kép, noha több, mint egy hónap kellett a teljes felépüléshez, az orvosok számára továbbra sem volt egyértelmű, hogy az űrhajósok lábcsontjainak szövete milyen mértékben épül le. Ezen az adott úton legkevesebb 3 és legtöbb 15%-os csonttömeg-veszteséget mértek.

Mentsük meg a Szaljut-7-est!

A Szaljut-7 tehát várta a következő rekorddöntő lakóit, a tervek szerint Viktor Petrovics Szavinih, Vlagyimir Vlagyimirovics Vaszjutyin és Alekszandr Alekszandrovics Volkov 10 hónapig fognak a fedélzetén tartózkodni. Amit ekkoriban nem vertek nagy dobra, az az volt, hogy egy újabb átalakított TKSz űrhajó is csatlakozna majd az űrállomáshoz, amelyen katonai megfigyeléseket hajthatnak majd végre. 1986-ban pedig egyből átadják egy három fős, csak nőkből álló, 4 hónapra tervezett csoportnak az állomást. Csakhogy 1985. február 11-én a Szaljut-7-tel megszakadt a kapcsolat. Mikor végre úgy tűnt, hogy a Szaljut-7 minden korábbi problémája ellenére további évekig szolgálhatja a szovjet űrprogramot a Mir megérkezéséig, újra cserbenhagyta teremtőit.
A legfőbb probléma pedig az volt, hogy igazából azt sem tudták, hogy mi a probléma az űrállomással. Az biztos, hogy irányítás nélkül nem lehet azt sem kontrollálni, hogy hol térjen vissza a sűrűbb légrétegekbe, ami aggodalomra adott okot: a Kozmosz-954 kémműhold és annak nukleáris reaktora Kanada felett lépett be a légkörbe, politikai feszültséget okozva. A Skylab amerikai űrállomás darabjai 1979-ben Ausztrália partjainál értek földet, és a korábban hangoztatotthoz képest sokkal veszélyesebb volt. Ez pedig rossz előjel volt – ha egy mód volt rá, lehetőleg el kellene kerülni az irányítás nélküli visszatérést. A korábbi javító-küldetés után viszont merész javaslattal álltak elő – induljon egy szerviz-csapat a Szaljut-7-hez!

 
Dzsanyibekov és Szavinih, a Szojuz T-13-mal induló mentőcsapat

Vlagyimir Dzsanyibekov kézenfekvő volt egyik jelöltként: már négyszer járt a világűrben, űrsétát is végrehajtott, volt a Szaljut-7 fedélzetén többször is, mindemellett többször bizonyította, hogy hideg fejjel képes gyors döntéseket hozni, és nehéz feladatok végrehajtása közben sem temeti maga alá a felelősség (a Szojuz T-6 esetében ugyebár a lefagyott Igla számítógép miatt kézzel kellett kitérnie a közeledő űrállomás elől, majd kézzel dokkolnia). Társának Viktor Szaviniht választják, aki amúgy tehetséges űrhajós-mérnök, már járt a világűrben, és mellesleg ha sikerült az űrállomást újra működésbe hozniuk, akkor majd Szavinih mellé felküldik Vaszjutyint és Volkovot, és a körülményektől függően úgy tolják ki a küldetést, hogy Szavinih teljesítse a 10 hónapos tervezett utat. Csakhogy több módosításra is szükség lesz, először is, ha nincs kapcsolat, feltehetően az Igla dokkolórendszer sem működik az űrállomáson – így a Szojuz űrhajóból ki lehet szerelni azt, ami így kevesebb tömeget jelent, tehát adott mennyiségű hajtóanyaggal több manővert tudnak végrehajtani.
Mivel csak két űrhajós megy fel, a visszatérő kapszulát átépítik, alaphelyzetben a középső ülés a pilótáé, csakhogy így ő pusztán a Vzor periszkóp képére támaszkodhat kitekintés terén. Az átépítés után a műszeregység az egyik szélső szék elé került. Súlyosabb probléma volt az, hogyan oldják meg a távolságmérés problémáját. A Szojuz továbbra se rendelkezett távolságmérésre alkalmas rendszerrel, ha az Igla nem működik – ezért a mérnökök egy kézi, katonai lézeres távolságmérőt helyeztek el kabinban....


A Szojuz T-13 és a Szaljut-7 űrrandevúja: először a földi radarokkal követték a két űrjármű pályáját, és ezek alapján hajtották végre a manővereket, a végén pedig kézzel...

A Szojuz T-13 1985. június 6-án indult a világűrbe, a pályáját nagyon alaposan előre megtervezték, hogy a lehető legközelebb tudják irányítani az Igla nélkül is, de ez két napba telt. Az űrhajósok június 8-án, majdnem 10 km távolságból látták meg a Szaljut-7-est, majd finom manőverekkel egyre közelebb kerültek hozzá. Először lassan körberepülték, hogy megállapítsák nincs-e komolyabb sérülése, ám nem látták ilyesminek nyomát. A napelemszárnyak viszont (szemben a normál állapottal, amikor mindegyik a Nap felé néz) egymástól függetlenül, lassan forogtak, jelezve, hogy nincs energia a fedélzeten. A földi irányítás zöld jelet adott a dokkolási kísérletre. Dzsanyibekov mintegy 100 méteres távolságban stabilizálta az űrhajót, majd a lézeres távolságmérővel fél percenként megmérte a távolságot az űrállomástól, Szavinih pedig számológéppel a távolság változásából kiszámolta a relatív sebességet. Lassan közelítve az állomáshoz végül meglepően könnyedén sikerült a dokkolás. A rögzítőpeckek szilárdan megfogták az űrhajót, de az elektromos csatlakozók visszajelzésének elmaradása alapján megerősítést nyert, hogy az űrállomás elektromos rendszere halott.


Szavinih és Dzsanyibekov a Szaljut-7 fedélzetén, téliesítve

A nyomáskiegyenlítés megtörtént, jelezve, hogy az állomásnak még mindig túlnyomásos a beltere. Ettől persze a légkör még lehet mérgező, így a két űrhajós gázmaszkot húzott, majd kinyitották a zsilipajtót, és először Dzsanyibekov majd Szavinih belebegett az űrállomásra. Energia nélkül a hőháztartás se működött – az űrállomás keményre fagyott, mindent vékony csillámló jégdara borított. Dzsanyibekov óvatosan levette a gázmaszkot, majd levegőt vett, megállapítása szerint hideg és állott, de belélegezhető. A hőmérséklet megállapítására ráköptek az egyik falra – majd figyelték, ahogy megfagy, ez alapján úgy becsülték, hogy -10°C körül lehetett. Az állomás megmenthetőnek tűnik, de több problémát is meg kell oldani. Mivel az űrállomás levegő-keringető rendszere nem működik, így ha túl sokáig maradnak egy helyben, akkor a saját kilélegzett szén-dioxidjuk felgyűlhet, rosszullétet okozva. Noha voltak vastag sapkáik és ruháik, a szerelésekhez megfelelő kesztyűjük nem akadt, viszont puszta kézzel a jéghideg drótokat fogdosni olyan volt, hogy szabályosan égető érzést éreztek az ujjaikban. A döntés az lett, hogy 40 perces munkaciklusokban dolgoznak, majd visszatérnek a Szojuzba felmelegedni.


Szavinih a Szaljut-7 fedélzetén dolgozik

Először az energiarendszert kellett helyreállítani, és mivel az akkumulátorok közül több is teljesen meghalt (nem tartotta meg a töltést), így ki kellett őket cserélni. Eközben rájöttek arra, hogy mi okozta az űrállomás "halálát": az a szenzor, amely az akkumulátorok töltöttségét figyelte, elromlott. Az akkumulátorok egyenként egymás után lemerültek, az elektromos rendszer pedig nem kapcsolta rájuk a napelemek hálózatát, amely feltöltötte volna őket. Ha lett volna személyzet az űrállomáson a hiba jelentkezésekor, feltehetően hamar rájöttek volna hol a probléma, és viszonylag egyszerűen elháríthatták volna. Most viszont valahogy vissza kellett hozni ebből az állapotból az állomást. Három nap alatt öt akkumulátort tudtak kicserélni, majd a Szojuz manőverező hajtóműveivel a nap felé fordították az állomást, így pedig legalább a világítást majd a levegő-melegítőt és az étel-melegítőt bekapcsolhatták. A negyedik napon az egyik Rodnik vízkiválasztó- és melegítő rendszert is sikerült beüzemelni, így már forró teát is ihattak, ami felmelegíthette őket.

Az ötödik nap a hőmérséklet már az 5°C-ot is elérte, ám ez azt jelentette, hogy a levegő nedvességtartalma felengedett, a hideg víz pedig a falakhoz tapadva egyre nagyobb gömbökké formálódott. Az űrhajósok próbálták magukat távol tartani a falaktól, de a súlytalanságban ez nem egyszerű feladat, így hamarosan csuromvizesek lettek, ami a hidegben igen kellemetlenné tette a munkát. Törülközőkkel és piszkos ruhákkal kezdték el a víz felitatását, amit aztán műanyag zsákokba raktak. A levegőtisztító rendszert is sikerült beüzemelni, de mivel továbbra is hideg volt az állomáson, a Szojuzba húzódtak vissza időről időre felmelegedni. Noha a Szaljut-7 egyre több rendszere működött már (ide értve a stabilizáló és irányító rendszereket), ennek az volt az ára, hogy a belterében egyre nagyobb lett a káosz: a falpaneleket leszerelték, hogy az alattuk lévő kábelekhez és rendszerekhez hozzáférjenek. Másfél hét után az űrállomás már annyira jó állapotban volt, hogy már tudományos munkákat is kaptak – orvosi és asztronómiai megfigyeléseket végeztek, illetve tesztelték a dokkolórendszert. Ezek után a Progressz-24 június 23-án kapcsolódott az állomáshoz, hajtóanyagot, a maradék kiegészítő napelem-paneleket, új vízforralót, három új akkumulátort és pótalkatrészeket, illetve növénykísérletekhez keltetőket hozott meg – és rengeteg törülközőt. A két űrhajós legnagyobb bánatára friss élelmiszert és leveleket nem....

 
A Szaljut-7 és a Szojuz T-13, ahogy a Szojuz T-14-ről lefotózták

Az űrállomás helyreállítása után már tudományos feladatokat is kaptak, többek között az MKF-6M multi-spektrális kamerával a Szovjetunió termőterületeit fotózták végig. A Progressz-24-et a Kozmosz-1669 váltotta – ez egy új, a Mirhez szánt teherűrhajó tesztútja volt, nem teljesen egyértelmű, miért Kozmosz jelülést kapott, egyesek szerint tévedésből a TKSz űrhajóknak megfelelő jelölést adták neki (a Kozmosz jelölés katonai vagy legalábbis részben katonai célú műholdaknál és a pályára álláskor eleve meghibásodott űrjárművekre használatos általában). A teherűrhajó legfontosabb terhe két új Orlan-DM űrruha volt, amelyet az elkövetkező űrsétára használtak fel. Ezek egy sor, a korábbi tapasztalatok alapján hozott változást hoztak: a sisakra erős fényű lámpák kerültek, amelyekkel már földárnyékban is lehetséges a munka, tartósabbra készítették őket, miközben nagyobb mozgásszabadságot is adtak. Az űrsétára augusztus 2-án került sor, és az utolsó pár kiegészítő napelemtáblák felhelyezése volt a célja. Noha immár sötétben is tudtak dolgozni, a feladat eltartott egy ideig, majd miután végeztek, kicserélték a zsilipajtó mellett elhelyezett tesztpaneleket, valamint kihelyeztek egy kozmikus por begyűjtő szerkezetet (a Halley-üstökös elhaladása kapcsán számítottak arra, hogy sikerül abból származó port begyűjteni).


Volkov, Vaszjutin és Grecsko, akik a Szojuz T-14-el indultak a Szaljut-7 űrállomáshoz

Az űrállomáson pedig az élet kezdett normális mederben zajlani, a beltér állapotát a lehetőségekhez képest visszaállították, a korábban meghibásodott rendszereket pedig vagy megjavították vagy kicserélték. Eljött az idő, hogy az eredetileg tervezett személyzet tehát összeálljon. A Szojuz T-14 legénysége felkészült, Vaszjutin és Volkov mellé a veterán Gregorij Grecsko lett beosztva – ő eredetileg nem lelkesedett túlzottan a feladatért: a Szaljut-4-en majdnem egy hónapot, a Szaljut-6-on pedig több, mint 3 hónapot töltött el, így egy mindössze 6-8 naposra tervezett látogató út ezek mellett nem tűnt nagy kihívásnak. Persze a feladat az feladat, szeptember 17-én a Szojuz T-14 elindult a világűrbe, hogy egy nap múlva bedokkoljon a Szaljut-7-re.

A Szojuz T-13 és T-14 legénysége a Szaljut-7-en: Vaszjutin, Grecsko, Szavinih, Volkov és Dzsanyibekov

Az üdvözlések után a érkezők felmérték az űrállomás állapotát, és kielégítőnek minősítették. A látogató személyzet számára tudományos feladatokat is kiosztottak bőven, és noha Grecsko anno nem lelkesedett túlzottan a feladatért, végül szinte pihenés nélkül dolgozta végig a több mint egy hetet. Emiatt viszont annyira elfáradt ő is, hogy az egyik nap, mikor az MKF-6M kamerával kellett megfigyeléseket végeznie, Dzsanyibekov ébresztette fel, miután az űrállomás közepén lebegett, kedélyesen horkolva.

 
Grecsko és Dzsanyibekov még az űrállomáson

Szeptember 20-án felkészítették a Szojuz T-13-at a visszatérésre, ehhez Szavinih és Grecsko ülését kellett kicserélni, majd másnak Dzsanyibekov és Grecsko elköszöntek az űrállomást továbbiakban használó tartós személyzetétől, és beszálltak a T-13-ban, lekapcsolódtak, majd még aznap biztonságosan földet is értek. Ez volt az első alkalom, hogy a tartós személyzet tagjai között cserét hajtottak végre, ez később a Mir és az ISS esetében már bevett eljárás lett. Dzsanyibekov megtette, amiért felküldték, és megmentették a Szaljut-7-et, tovább növelve a szovjet űrprogram saját magába vetett hitét – bármilyen nehézség is jöjjön, megoldjuk, lehetett a felkiáltás.


Grecsko és Dzsanyibekov a földet érés után

A Szavinih, Volkov, Vaszjutin trió pedig felkészülhetett arra, amire eredetileg kiképezték őket: katonai megfigyelésre egy átalakított TKSz űrhajóval, amit a Szaljut-7-re dokkolnak be. Az átalakított TKSz-4 űrjármű Kozmosz-1686 néven indult a világűrbe, mindössze egy nappal a Szojuz T-13 landolása után. 4,5 tonna ellátmányt, 3 tonna hajtóanyagot vitt magával, és a VA visszatérő kapszula orrában a hajtómű és ejtőernyőt tartalmazó "árbóc" helyére különféle érzékelőket (köztük egy infravörös kamerát és egy Ozon spektrométert) helyeztek el. 1985 október 2-án dokkolt be, vele pedig a Szaljut-7 belső tere majdnem megduplázódott. A legénység nekiállt a kijelölt feladatainak: földmegfigyelésnek, további növénytermesztési kísérleteket hajtottak végre, tesztelték a Szaljut-7 / Kozmosz-1686 / Szojuz T-14 komplexum masszivitását.


A Kozmosz-1686-ról nem nagyon találni "rendes" fotót, legfeljebb efféle rajzokat, amelyek megmutatják, hogy nézet ki az átalakított VA kapszula

Október vége fele viszont Vaszjutin megbetegedett, belázasodott, és egyre nehezebb volt vizelnie, ami húgyúti fertőzésre utalt. Az elején titkolta a problémáját, és igyekezett a feladataira koncentrálnia, de ez egyre nehezebben ment. Végül társaival megosztotta, milyen problémákkal küzd, ám nem akarta, hogy miatta esetleg félbeszakadjon a küldetésük. Volkov és Szavinih viszont azt javasolta, hogy mindenképpen szóljanak a földi irányításnak, ők talán tudnak segíteni – pláne azért, mert éppen egy űrséta következne a programban, márpedig ilyen állapotban Vaszjutin erre képtelen. Október 28-án a három űrhajós együtt közölte a helyzetet, és utasítást vártak. Rövid tanácskozás után azt javasolták, hogy Vaszjutin pihenjen egy ideig, és az űrsétát halasszák el.


Hajvágás a Szaljut-7-en, az "áldozat" Volkov, a fodrász Vaszjutin

Csakhogy Vaszjutin állapota nem lett jobb, sőt, egyre rosszabb lett, November 15-én elhányta magát, ezért másnap Szavinih az orvosok utasítása alapján erős gyógyszereket adott be Vaszjutinnak. Mikor az orvosok a következő alkalommal kérdezték Vaszjutint állapota felől, az űrhajós vitatkozni kezdett a tünetekkel kapcsolatosan, Valerij Rjumin, aki az űrrepülés irányításáért felelt, közbevágott, hogy ennyi, leállnak, az űrhajósok cseréljék ki az űrállomás rádiókommunikációs blokkját, és hamarosan döntést hoznak, hogy visszatérjenek-e. Szavinih vitatkozni kezdett, hogy legalább egy hétre lenne szükségük, hogy az űrállomáson rendesen összepakoljanak, erre Rjumin azt reagálta, hogy rendben, maximum egy hét, de ez a vége.


A Szaljut-7 ötödik tartós személyzete a leszállás után (Vaszjutin, Szavinih és Volkov)

Október 21-én a Szojuz T-14 visszatért a Földre, három csalódott, frusztrált űrhajóssal. Vaszjutin bűntudatot érzett, amiért miatta kellett korábban megszakítani útjukat, és helyzetén nem segített, hogy már az űrbe induláskor is voltak enyhe tünetei, amit megosztott orvosaival, de ők sem gondoltak semmi komolyra. Mikor az űrállomásra értek, az ott uralkodó alacsony hőmérséklet segített elfedni az első időkben a problémát. A visszatérés után Vaszjutin több mint egy hónapos antibiotikum kúrán esett át. Szavinih 168 napot töltött a világűrben, ami szép teljesítmény, de messze volt a kitűzött 10 hónapos időtartamtól. Ráadásul a Szaljut-7 eredetileg tesztpad lett volna a későbbi Mir űrállomáshoz, a Kozmosz-1686 mellett a Kvant (~ "kvantum") modullal bővítve szerettek volna tapasztalatokat szerezni a modulszerűen felépülő űrállomások terén. Csakhogy erre ott volt a lassan elkészülő Mir űrállomás. A Kvant modult így áthelyezték abba a programba.

A Szaljut-7 pária lett, miután 1982-ben Brezsnyev eltávozott az ország éléről, utódja, Jurij Andropov sem fordított túl sok figyelmet a világűrre. Andropov ráadásul csak 15 hónapig volt hatalmon, majd veseelégtelenségben elhunyt. Utódja, Konsztantyin Csernyenko még ennyi ideig sem, 1985. március 10-én elhunyt, utódja pedig Mihail Szergejevics Gorbacsov, aki Andropovhoz hasonlóan a gazdaság helyreállítását, a korrupció felszámolását, és az alkoholizmus problémájának kezelését tartotta fontosnak. Utóbbi az alkoholtartalmú italok árának emelését, az alkohol fogyasztásának korlátozását (pl. közterületen vagy munkahelyen való részegség büntetést vont maga után) jelentette – ami csak még több problémát okozott (a feketegazdaság fellendülését és emiatt a központi bevételek csökkenését vonta maga után). Mindezek mellett a hidegháború is éppen a nehezebb időszakában tombolt, amin nem segített, hogy a Szovjetunió ötödik éve küzdött Afganisztánban. Az űrprogram így kevesebb figyelmet kapott a döntéshozóktól, mint amit a program vezetői szerettek volna. A Szaljut-7 programot félreállították, szó szerint – a Kozmosz-1686 segítségével magasabb pályára emelték, hogy minél később érjen a sűrűbb légrétegekbe, a hozzá induló két ill. három űrhajós csoportot (egy katonai, egy csak-női és egy "civil") szétszedték és átdolgozták.


Az 1980-as űrhajósképzésben részt vett, de a világűrben végül nem járt szovjet űrhajósnők közül négy: Larisza Pozsarszkaja, Jelena Dobrokvaszina, Tamara Zaharova és Irina Pronyina

Ennek egyik első áldozata a tervezett női űrhajós-út, majd gyakorlatilag a teljes női űrprogram lett. A hivatalos indoklás szerint amiatt, mert Szavickaja a tervezett Szaljut-7 (majd Mir) tartós női személyzet parancsnoka terhes lett (mellette Jelena Dobrokvaszina és Ivanova Jekaterina volt a kiválasztott), de ez aligha indok arra, hogy az egész női űrhajóskiképzést beszántsák – mégis ez történt. A szovjet űrhajósképzésbe csak 1989-ben került ismét egy (és csak egy) nő – Jelena Kondakova viszont némi hátszéllel érkezett (1985-ben házasodott össze az űrrepüléseket felügyelő Valerij Rjuminnal). Kondakova volt az első tartós személyzetbe került hölgy, aki aztán 169 napot töltött a Mir űrállomáson, és később az űrsiklóval is meglátogatta még egyszer az űrállomást. Ezek után viszont újabb bő másfél évtizedes csend következett, a negyedik orosz űrhajósnő, Jelena Olegovna Szerova csak 2014-ben indult az ISS-re, mint az első orosz űrhajósnő, aki a nemzetközi űrállomásra feljutott. A nemi egyenlőség a világűrben még nem igazán valósult meg...


1984-es elképzelés a NASA űrállomásról

Paradox módon a Szaljut-6 és 7 sikere a "túlparton" hozott nagy változást: a NASA akkori vezetője, James E. Beggs arra kérte a Reagan-kormányt, hogy támogassa egy űrállomás létrehozását, amire Reagan elnök 1984. januári elnöki beszédében utasítást is adott (méghozzá azzal a kitétellel, hogy egy évtizeden belül készüljenek el). Eközben a Miren a munka gőzerővel folyt, a VKK űrrepülőgép-program haladt, ha lassan is. A Szaljut-7 még előkerül a jövőben, de már csak mellékszerepet kap a szovjet űrprogramban....

Folytatása következik....




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése