A DOSz-5 / Szaljut-6 születése
Egy "teljes" Almaz űrállomás, bal szélen egy TKSz űrhajó, középen az OPSz űrállomás,
a jobb szélen egy (az űrállomással együtt felvitt) VA visszatérő kabin – bemutatva, hogy mindkét végén lehet dokkolni az űrállomáshoz
Az
első generációs szovjet űrállomások ugyebár valójában két eltérő
vonalat követtek: az eredeti katonai Almaz / OPSz űrállomások két
végükön egy-egy dokkolóponttal bírtak, így egyszerre két űrhajó tudott
csatlakozni hozzá. Az Almaz vázára épülő, de a Szojuz elemeivel
felszerelt "civil" DOSz űrállomások esetén az egyik végén lévő
dokkolóportot lezárták, és oda szereltek egy Szojuz műszaki modult,
amely a pályamódosító manőverek végrehajtását tette lehetővé. Noha
eredetileg az Almaz program egy "saját" űrhajót, a TKSz-t használt volna
(róla már itt volt szó),
de forráshiány miatt nagyon lassan készült csak. Márpedig a TKSz azért
lett volna fontos, mivel ellátmányt vihet, és saját hajtóműveivel a
hozzá dokkolt OPSz űrállomás pályáját is meg lehetett emelni. A
pályaemelő manőverek pedig kulcsfontosságúak – a Szaljut űrállomások
viszonylag alacsony pályán, mintegy 200-260 km között keringtek, ahol
már elég jelentős a légellenállás, annyira legalábbis, hogy naponta akár
50 métert is veszítsen a magasságából. Ha 200 km alá ér, akkor pedig
már olyan mértékben lassul (és egyben magasságot veszít), hogy pár nap
alatt belép a sűrűbb légrétegekbe, és elég a légkörben. Hogy ezt
elkerüljék, időről időre egy pályaemelő manővert kellett végrehajtani.
Ez határozta meg tehát az első Szaljut űrállomások élettartamát: mennyi
hajtóanyaguk van a pályaemelő manőverek végrehajtására, és mivel
utánpótlást nem kaphattak, csak a saját tartályaikban lévő mennyiségre
támaszkodhattak.
A Szaljut-5 űrállomás keringési ideje (függőleges vektor) az idő függvényében (vízszintes vektor),
leegyszerűsítve azt mutatja, mennyivel változott a pályamagasság, és hányszor emelték a pályát (a függőleges "ugrások" a diagramon)
leegyszerűsítve azt mutatja, mennyivel változott a pályamagasság, és hányszor emelték a pályát (a függőleges "ugrások" a diagramon)
Még
1973-ban, a Szojuz és civil DOSz űrállomásokat építő CKBEM
tervezőirodában merült fel, hogy egy átalakított Szojuz űrhajó vihetne
fel további ellátmányt, ám az irodát akkor vezető Vaszilij Misin
dörgedelmesen osztotta ki a tervvel előhozakodó mérnökcsapatot, mondván
nekik a holdraszállás és az utána következő holdbázis problémájával kell
foglalkozniuk, az űrállomások ellátásával foglalkozzon csak a konkurens
Vlagyimir Cselomej CKBM irodája. Érdekes ez a gondolatmenet amúgy,
hiszen Misin és Cselomej ki nem állhatták egymást, de Misint ezek
szerint jobban érdekelte, hogy minden erőforrást a holdprogramra
fordítsa, minthogy egy újabb ponton kigolyózza ős-ellenfelét. Csakhogy
1973 végére a tervekről tudomást szerzett (költői kérdés: vajon hogy?)
Szergej Afanaszjev, a civil űrprogramot is felügyelő Általános Gépipari
Minisztérium minisztere – és utasította a CKBEM-et, hogy kezdjék meg a
teherszállító Szojuz variáns építését. Ezzel együtt döntés született,
hogy a második generációs DOSz űrállomások (a DOSz-5-től kezdődően)
ismét két dokkolóporttal kell bírjanak a két végükön, hogy egyszerre két
űrhajó (két személyzettel rendelkező, vagy egy személy- és egy
teherszállító) csatlakozhasson hozzá.
Egy Szaljut-6, két Szojuz űrhajó felállás rajzon – ez valósult meg.
A
hosszabb idejű világűrben tartózkodást eddig alapvetően a Szojuz űrben
való tárolási időkorlátja határozta meg – ez eredetileg 60 nap volt,
majd a személyzet nélküli Szojuz-20 úttal sikeresen három hónapra tolták
ki. Ám úgy vélték, hogy ennél hosszabb ideig a világűrben tárolni az
űrhajót kockázatos lehet, de már ez is elég, hogy visszahódítsák a
világűrben való tartózkodás rekordját (amit 1974-ben a Skylab-3
legénysége állított be 84 nappal). Viszont ha van két dokkolási pont az
űrállomáson, akkor lehetséges, hogy lecseréljék az űrhajót. Ezt úgy kell
elképzelni, hogy az A jelű Szojuzzal felmegy a tartós űrbéli
tartózkodásra induló személyzet, majd még 90 napon belül érkezik egy
második, rövid látogatásra érkező személyzet a B jelű Szojuzzal. Utóbbi
személyzet pár nap után átköltözik az A jelű Szojuzba, és visszatér a
Földre, míg az első személyzet a B jelű űrhajóval tér majd vissza, akár
180 nappal a világűrbe indulásuk után. Az űrhajócserék között
teherszállító űrhajók érkeznek ellátmánnyal és hajtóanyaggal, így az
űrállomás élettartama évekre kitolható lesz, és akár folyamatosan is
lehet személyzet rajtuk. Hovatovább a periodikus Szojuz-cserével igen
hosszú ideig kitolható lehet a személyzet űrállomáson tartózkodása, ez
pedig jelentős tapasztalatokhoz juttathatja a szovjet űrprogramot.
Kissé
elnagyolt ábra, de kívülről ábrázolja a Szaljut-6 + két Szojuz
felállást, és jól kivehető például az űrállomás hajtóműveinek
elhelyezése
Hogy az állomás hátsó része
felszabaduljon a második dokkolási pont számára, a Szojuz műszaki modult
száműzték, és az űrállomás hátsó részére egy "gyűrű" került a
hajtóanyag-tartályokkal és két manőverező hajtóművel, amelyek egyenként 3
kN tolóerőt adtak le. A hajtóanyagtartályok elhelyezése miatt a hátsó
dokkoló lett az ellátópont is – a teherszállító űrhajó csak ehhez a
ponthoz csatlakozva tudott hajtóanyagot áttöltetni az űrállomás
tartályaiba. Az űrállomás energiaellátásért a Szaljut-4-nél is már
bevetett három nagy méretű (összesen 60 négyzetméteres) napelemtáblák
feleltek, és mivel a Szaljut-6 esetében több űrsétát is terveztek
végrehajtani, egyfelől az elülső dokkolórészt meghosszabbították, és egy
zsilipajtót helyeztek el rajta, vagyis ez a rész lezárható volt az
űrsétára, továbbá az űrállomás külső borításán kapaszkodókat helyeztek
el, amelyekhez az űrhajós rögzítőkábelét is rögzíteni lehetett. Az
űrsétákhoz az új Orlan-D űrruhát tervezték használni, ez félmerev űrruha
volt, ahol a testet egy merev rész veszi körbe, a végtagoknál viszont
"puha" elemek biztosítják a mozgékonyságot. Az Orlan-D volt az első
olyan űrruha, amelyet többszöri, különböző űrhajósok általi
újrafelhasználásra terveztek, élettartama két év volt.
A
Szaljut-6 elsődlegesen orvosi / emberi kísérlet volt, a minél hosszabb
űrbéli tartózkodás emberi szervezetre gyakorolt hatását akarták
vizsgálni. Rengeteg orvosi eszköz és testedző berendezés állt
rendelkezésre, az űrhajósok egészségi állapotának vizsgálatára és
testedzésüket biztosítandó. E mellé persze rengeteg más tudományos
kísérletre is sor került. Az űrállomás "hasán" a BSzT-1M másfél méteres
ultraibolya / infravörös űrtávcső foglalt helyet, a külső burkolaton
rögzítésre került egy időre a KRT-10 10 méter átmérőjű rádióteleszkóp,
beépítésre került a Szojuz-22 fedélzetén is használt MKF-6
multi-spektrális földkutató kamera, a KT-140 nagy felbontású topográfiai
kamera, a Jelena gammasugárzás-vizsgáló űrteleszkóp, az Szplav (~
Ötvözet) súlytalanságbéli kísérleti fémkohó és az Oázis növénynövesztő
egység. Más szóval volt bőven teendője az űrhajósoknak a fedélzeten.
Az első generációs Progressz teherűrhajó felépítése
A
kiszolgáló teherhajókra röviden még érdemes kitérni. Alapvetően fogtak
egy Szojuz 7K-T űrhajót, és a visszatérő kapszula helyére egy durva
kidolgozású tárolómodul került – itt lettek elhelyezve az irányító
rendszerek illetve az űrállomás számára szállított hajtóanyag tartályai,
amelyekben összesen 975 kg hajtóanyagot vihet magával, illetve itt
voltak az átfejtéshez szükséges pumpák is. A műszaki modulon semmiféle
változtatást nem hajtottak végre, az orbitális modul pedig egy
túlnyomásos raktárrá lett alakítva, amelyben élelmiszert, vizet, oxigént
és egyéb ellátmányt lehetett elhelyezni (a hajtóanyaggal együtt maximum
2315 kg lehetett az ellátmány tömege). A keresztségben Progressz (kb.
Haladás) nevet kapó ellátó-űrhajót ugyanolyan Szojuz hordozórakéta vitte
a világűrbe, mint az embert szállító Szojuz űrhajókat. Az elején még az
SzASz mentőtorony is a rakéta orrára került (hivatalosan azért, hogy a
már letesztelt aerodinamikai kialakítás ne változzon), ám a stabilizáló
rács-vezérsíkok már nem szerelték fel rá, és mivel sem ejtőernyő, sem
visszatérő kapszula nem volt, így megmenteni sem lett volna érdemes a
Progresszt.
Az
Interkozmosz keretében kiképzésre érkezettekről készült kép,
érdekesség, hogy Magyari Bélát nem látni rajta, Farkas Bertalan mögött
talán Buczkó Imre, a végső válogatáson kiesett űrhajós-jelölt állhat
Korábban
már szóba került az Interkozmosz program, amit újra elő kell hozni,
ugyanis a Szaljut-6 elemi része lesz ennek. Még 1967-ben a szovjet
űrprogram megkezdte a tudományos együttműködést a baráti országokkal,
illetve először még csak a Varsói Szerződés tagjaival, tehát a közeli
kapcsolatban álló nemzetek kaptak lehetőséget arra, hogy a szovjet
infrastruktúrát kihasználva részt vegyenek a kutatásokban. Az első
fecske egy szuborbitális kutatószonda volt, amelyet egy katonai R-5
ballisztikus rakéta orrán juttattak 468 km magasságba, a Vertyikal-1
magyar kapcsolattal is bír: az 1970 novemberében indított kapszulában
magyar tudósok által épített mikrometeorit-csapda is helyet kapott.
Később több tudományos programban is létrejött nemzetközi együttműködés,
ezeket külön Interkozmosz jelzéssel látták el (a mikrometeorit-csapda
például az 1972-es Interkozmosz-6 esetében is szerepet kapott), de ilyen
volt a korábban már említett Szojuz-22 úton felvitt MKF-6 kamera is. A
Szaljut-6 esetében tervezett Szojuz űrhajócsere pedig rendkívüli
lehetőséget nyújtott: a mindössze pár naposra tervezett "látogató
személyzet" egyik tagja az Interkozmoszon belül egy baráti ország
űrhajósa lehet.
A szovjet űrprogram szempontjából
nem volt nagy áldozat, hiszen túl sok feladatot amúgy sem lehetett adni
ezeknek az utaknak, ugyanakkor hatalmas propaganda értékkel bírt az,
hogy az Egyesült Államok és a Szovjetunió után más nemzetek tagjai is
megjárhatják a világűrt, ráadásul egy (pardon, általában két) szovjet
űrhajón, egy szovjet űrállomást meglátogatva. A sorrend persze kényes
volt, és a szovjetek eredetileg először az Interkozmosz programban addig
legaktívabb országok lettek volna az elsők (Csehszlovákia,
Kelet-Németország majd Lengyelország), majd pedig a cirill ábécé alapján
következtek volna az újonc országok. Ezt a lengyelek megvétózták,
hiszen ekkor a sorrend az első háromnál Csehszlovákia –
Kelet-Németország – Lengyelország lett volna, márpedig hogy a lengyelek a
kelet-németek után jöjjenek, az súlyosan sértette az önérzetüket. Rövid
egyeztetés után így Lengyelország lépett a második helyre. A sorrend
kiválasztása persze valójában inkább politikai okokra volt
visszavezethető, Csehszlovákia például messze nem a legaktívabb ország
volt, ám az 1968-as Csehszlovák felkelés és szabadságharc 10 éves
évfordulója miatt kellett valami, ami a két ország barátságát
"megolajozná" - erre pedig az Interkozmosz nagyszerű lehetőség volt...
A
Szaljut-6 tehát egy nagy lépés volt előre az űrállomások
fejlődéstörténetében, az új korszak első lépéseként pedig 1977.
szeptember 26-án, egy Proton-K orrán indult a világűrbe....
A Szaljut-6 első vendégei....
A Szojuz-25 elemelkedik az indítóállásról
Az
űrállomás első személyzete a Szojuz-25-tel világűrbe induló Vlagyimir
Vasziljevics Kovaljonok és Valerij Viktorovics Rjumin, akik 1977.
október 9-én startoltak, ők lennének az első hosszú távú lakók a
Szaljut-6-on. Egy nappal később sikeresen meg is közelítették, majd az
Igla dokkolórendszer segítségével az elülső dokkolási ponthoz
szándékoztak csatlakozni. Noha a Szojuz dokkolórúdja sikeresen
becsatlakozott az űrállomás dokkolójának fészkébe, nem sikerült a
dokkolókarmok zárása, vagyis az un. kemény dokkolás (hard dock). A
sikeres dokkolást visszajelző lámpa felgyulladásának elmaradása miatt
Kovaljonokék egymás után négyszer próbáltak kicsit eltávolodva és újra,
immár kézi irányítással megközelítve újra megkísérelni, ám mindegyik
sikertelen volt. Az űrhajósok jelezték a problémát a földi irányításnak,
akik nekiálltak a kapott információkat feldolgozva valami megoldást
találni, végül utasítást adtak arra, hogy egy ötödik kísérletet
tegyenek.
Festmény a Szojuz-25 / Szaljut-6 dokkolási kísérletről, az űrhajó dokkolórúdja és az űrállomás dokkolófészke jól látható
A
személyzet kissé eltávolodva az űrállomástól újra nekiveselkedik, de
hiába, továbbra se villan fel a sikeres kapcsolódást nyugtázó
visszajelző lámpa. A földi irányítás utasítást ad, hogy hagyjanak fel a
próbálkozással – sem elegendő hajtóanyag nem maradt, sem az
akkumulátorokban tárolt energia nem teszi lehetővé további próbálkozást,
így megszakítják az űrrepülést, és Kovaljonok és Rjumin visszatér a
Földre, leszállásuk eseménytelen szerencsére. A Földön viszont komoly
fejtörés kezdődik, hogy mi is történhetett, a dokkolórendszerrel
foglalkozó mérnökök szerint Kovaljonok hibázott a kézi irányításnál, az
űrhajósok viszont állítják, hogy mindent a nagy könyv szerint hajtottak
végre.
Kovaljonok és Rjumin
Az
eset után hoztak egy szabályt, hogy a Szojuz fedélzetén legalább egy
veterán (a világűrt már megjárt) űrhajós legyen, a másik űrhajós lehet
újonc. Ezt a döntést azzal indokolták, hogy Kovaljonok és Rjumin is
újonc volt, ráadásul Kovaljonok az utólagos vizsgálat szerint hajlamos
volt érzelmi kitörésekre, és ez is szerepet játszhatott abban, hogy a
második sikertelen kísérlet után egyre többet hibázhatott. A döntés első
áldozata a tartalék személyzet lett: eredetileg Jurij Viktorovics
Romanyenko és Alekszandr Szergejevics Ivancsenkov ölébe hullott volna a
lehetőség, hogy az űrállomás első tartós lakói legyenek, de egyikük sem
járt még a világűrben korábban, így Ivancsenkovot lecserélték Georgij
Grecskóra, aki a Szojuz-17 / Szaljut-4 küldetést tudhatta a háta mögött.
Érdekesség, hogy a veterán státusz nem jelentett automatikusan
parancsnoki posztot: ez esetben is hiába Grecsko volt a tapasztaltabb,
Romanyenko lett a parancsnok. A másik döntés viszont arra vonatkozott,
hogy a következő személyzet a hátsó dokkolási ponthoz csatlakozik majd,
és egy űrsétával ellenőrzik, hogy az elülső dokkoló megsérült-e esetleg a
sikertelen kísérletek közben.
Jurij Romanyenko és Georgij Grecsko, a Szaljut-6 első tartós személyzete kiképzés közben
A
személyzet, az űrhajó és egyáltalán, a kialakult helyzetre való
felkészülés rohamtempóban zajlott, és figyelembe véve mindent igen rövid
idő alatt összehoztak mindent: 1977. december 11-én Romenyenko és
Grecsko elindult a Szojuz-26-tal az űrállomáshoz. A start, az egy nappal
későbbi űrrandevú és a dokkolás teljesen simán lezajlott, és a két
űrhajós beköltözött új otthonukba. Miután minden szükséges előkészület
megvolt, december 19-én mindkét űrhajós beöltözött Orlan-D űrruhájukba,
hogy megvizsgálják az elülső dokkoló pontot.
Grecsko beöltözve az űrséta előtt
Ez
volt az első szovjet űrséta 1969 óta, a nem egészen másfél óra alatt
először eljutottak az űrállomás elülső részéhez, ám a szemmel való
megvizsgálás is arra jutott, hogy semmi baja nincs és nem is volt a
passzív dokkolórendszernek, vagyis ha volt is műszaki probléma, az a
Szojuz-25 fedélzetén lehetett csak. Mikor viszont már visszatértek a
zsilipbe, Romenyenko még körbe akart nézni, és ahogy Grecsko félreállt,
meglökte véletlenül – a parancsnok pedig kisodródott a világűrbe,
miközben rögzítőkábele nem volt sehova rákapcsolva. Grecsko szerencsére
gyorsan kapcsolt, és még időben elkapta a kábel végét, majd visszahúzta
társát az űrállomásra.
Grecsko a Szaljut-6-on pózol a súlytalanságban
Miközben
a folyamatos orvosi vizsgálatokat végezték, viszonylag kevés egyéb
feladatot kaptak, néhány alkalommal Föld-megfigyelést hajtottak végre
(fotók készítése), illetve egy új navigációs rendszer tesztjét hajtották
végre, de 1978. január 3-án már a személyzet kérte, hogy kapjanak több
feladatot, mivel unatkoznak. Igazából a földi irányítás is komoly
döntések előtt állt, és logisztikázni kellett a két dokkolóhellyel.
Január közepére tervezték a Progressz teherűrhajó első útját, ám annak
pont oda kellett volna kapcsolódnia, amit most a Szojuz-26 foglalt el.
Túl kockázatosnak tartották, hogy a személyzet maga beszálljon az
űrhajóba, lekapcsolódjon és átmanőverezzen vele az űrállomás másik
végébe, így inkább úgy döntöttek, hogy előre hozzák az űrhajócserét,
mégpedig a helyzetre való tekintettel egy tisztán szovjet személyzettel.
A Szojuz-27 fedélzetén tehát Oleg Grigorjevics Makarov és Vlagyimir
Alekszandrovics Dzsanyibekov indult a világűrbe, előbbi már tapasztalt
űrhajós, utóbbi villamosmérnök, akire az űrállomás elektromos
rendszerének átellenőrzése vár.
Dzsanyibekov és Makarov, a Szojuz-27 / 26 személyzete
A
Szojuz-27 1978. január 10-én emelkedett el az indítóállásról, és egy
nappal később sikeresen randevúzott a Szaljut-6-tal. A dokkolás végső
fázisában az Igla automatikus dokkolórendszer egy kis mértékben eltért a
párhuzamostól, de 7 méterre az űrállomástól a személyzet kézi
irányításra kapcsolt, és sikeresen rácsatlakozott az elülső dokkra. A
Szaljut-6 első tartós személyzete ez idő alatt visszahúzódott a
Szojuz-26-ba, hogy ha bármi probléma lépne fel, azonnal
lekapcsolódhassanak és visszatérhessenek a Földre. A sikeres dokkolás
után gyorsan az űrállomás elülső részébe haladtak, de azzal, hogy
idejekorán kinyitották a zsilipajtót, meglepték Makarovékat – a
felcsapódó ajtó a két látogatót hátrarepítette. A látogatók élelmet,
könyveket, leveleket hoztak, az Interkozmosz keretében egy francia
biológiai kísérlet tartályát, illetve Dzsanyibekov elvégezte az
űrállomás átellenőrzését. A sok mosoly mögött volt némi titok is:
Grecsko édesapja űrrepülése alatt elhunyt, ám az űrprogram vezetői úgy
döntöttek, hogy ezt csak az űrhajós visszatérése után közlik vele
(Grecsko egyébként később ezt jó döntésnek nevezte).
A Szojuz-6 első tartós személyzete és első "látogató" személyzete az űrállomáson
Az
űrhajósok által végrehajtott egyik furcsa kísérlet neve "rezonancia"
volt. Azt megfigyelendő, hogyan reagál a két űrhajóból és egy űrállomás
blokkból álló komplexum a vibrációkra, a négy űrhajós lendületből
oda-vissza "ugrálást" hajtott végre. A kísérlet semmi rendkívüli
problémát nem fedett fel, ám ez a kísérlet a későbbi szovjet / orosz
űrállomásoknál is bevett gyakorlat lett. Makarov és Dzsanyibekov
összesen öt napot töltött a Szaljut-6 fedélzetén, melynek a végén
átköltöztek a Szojuz-27-ből a Szojuz-26-ba. Itt egy újabb (ekkor még)
újdonság következett: a Szojuz űrhajókban a személyzet széke egyénekre
volt szabva, itt nem csak arról van szó, hogy kényelmes és testhezálló
legyen, hanem arról is, hogy egyben ballasztként is szolgált, hogy a
súlyelosztás tökéletes legyen. Az űrhajósok tehát fogták a széküket, és
átszerelték egy egyik űrhajóból a másikba a költözéskor – és ez innentől
általános eljárás lett a látogató személyzet számára. Miután mindennel
végeztek, elköszöntek Romenyenkótól és Grecskótól, bezárták a
zsilipajtókat, majd leválasztották a Szojuz-26-ot, és visszatértek vele a
Földre.
A Szaljut-6-ról és egy Szojuz bedokkolásról készült festmény
Ezzel
felszabadult a hátsó dokk, és indíthatták az első teherűrhajó, amelyre
1978. január 21-én került sor, egy nappal később automatikusan dokkolt
az űrállomáshoz, és a személyzet nekiállt kipakolni az ellátmányt, aztán
pedig a felgyülemlett hulladékot belepakolni (ami a légkörben el fog
égni). Február másodikán végrehajtották az első hajtóanyag-átfejtést is,
amely közben periodikusan ellenőrizték a vezetékeket és szelepeket,
hátha valahol szivárgás lépne fel, de minden problémamentesen zajlott
le. Február 5-én nitrogénnel átöblítették a csőhálózatot, nehogy
véletlenül a hajtóanyag maradványai a szétkapcsolódáskor esetleg a
zsilipajtó külső részére kerülhessen. A Progressz-1 egy nappal később
lecsatlakozott, és aztán távirányítással a légkörbe vezették, hogy
megsemmisüljön.
A
Progressz-1 kipakolása: a rugalmas cső a létfenntartó rendszerből
tiszta levegőt pumpál a saját légtisztító és forgató rendszer nélküli
modulba, megakadályozva a szén-dioxid esetleges felgyűlését
Eközben
az Interkozmosz teljes sebességre kapcsolt, különféle baráti országok
űrhajós-jelöltjei kezdték meg a kiképzésüket Csillagvárosban, illetve
közös tudományos kísérletekről egyeztettek. A listán az első a Szojuz-28
fedélzetén a világűrbe induló csehszlovák Vlagyimir Remek lett, aki
Alekszej Gubarev mellett kapott helyet. Nem ismert okokból három nappal
elcsúszott az indítás, így végül március 2-án startoltak el, hogy egy
nappal később a Szaljut-6-hoz dokkolhassanak. Remek lett az első nem
szovjet és nem amerikai ember, aki a világűrben járt, és Csehszlovákia a
harmadik nemzet, aki űrhajóssal büszkélkedhetett.
Gubarev és Remek, az első Interkozmosz űrhajóspáros
A
politikai és propaganda vitán felül elsődleges volt az űrrepülésben, ám
azért tudományos kísérletekre is sort kerítettek, ezek közé tartozott
algák súlytalanságban történő növekedésének megfigyelése, valamint a
Szplav mini-kohóban (üveg, ólom, ezüst illetve réz-klorid olvadékok
vizsgálata) és a Krisztall kristály-növesztő tartályban végrehajtott
kísérletek. Több kifejezetten csehszlovák kísérletre is sor került, az
Oxymeter nevezetű műszerrel a különféle testrészekben áramló vér
oxigéntartalmát figyelték, illetve a csillagok fényének változása légkör
felső részén való átszűrődésekor, amit amerikai és szovjet űrhajósok is
megfigyeltek, de magyarázat ekkor még nem volt rá.
Remek, Gubarev, Grecsko és Romenyenko a Szaljut-6 fedélzetén
A
látogatók természetesen ismét hoztak leveleket, újságokat és
magazinokat a tartós személyzet részére. Gubarev (aki amúgy a Szojuz-17
fedélzetén együtt repült Grecskóval) egy megfelelő pillanatban tudatta
Romenyenkóval, hogy Grecsko édesapja meghalt – de Romenyenko is úgy
döntött, hogy ezt a hírt majd csak a visszatérésük után tudhatja meg
Grecsko. Remek és Gubarev noha látogató személyzet volt, nem cseréltek
űrhajót, az első tartós személyzet hamarosan visszatér a Földre, így nem
látták értelmét a procedúrának. Vagyis egy héttel érkezésük után,
március 10-én a Gubarevék visszaköltöztek a Szojuz-28-ba, bepakolva az
anyagkísérleteknél nyert mintákat, majd leváltak, és egy nappal később
Földet értek.
Romenyenko eközben egyre erősebb
fogfájásra panaszkodott, ám az űrállomáson nem volt fájdalomcsillapító –
a programban részt vevő orvosok nem tudtak jobb javaslatot adni,
minthogy próbáljon meleg vízzel öblögetni. A Szojuz-28 távozása után
viszont már ők is nekiálltak összekészülődni, a kísérletek eredményeit
elhelyezték a Szojuz-27 fedélzetén, ellenőrizték az űrállomás
rendszereit, majd egyenként tartalék üzemmódba kapcsolták őket, és
március 16-án beöltöztek, bezárták a zsilipajtókat, majd visszatértek a
Földre. A Szaljut-6 első tartós személyzete összesen 96 napot és 10 órát
töltött el a világűrben – megszerezve az időtartamrekordot a
Szovjetunió számára. Arról kevés információt találni, hogy mennyire
szenvedték meg a három hónapos űrutazást az űrhajósok – a
megjegyzésekből az derül ki, hogy eléggé, cirka egy hónap kellett a
teljes felépülésükhöz.
A Szaljut-6 második tartós személyzete
A
pozitív tapasztalatok után nem volt vitás, hogy még hosszabb misszióra
kell felkészülni. A Szaljut-6 második tartós személyzetének Vlagyimir
Vasziljevics Kovaljonok és Alekszandr Szergejevics Ivancsenkov lett
megnevezve, az előbbi újra lehetőséget kapott, hiszen eredetileg ő lett
volna az első tartós személyzet parancsnoka, ha a Szojuz-25 dokkolása
nem lett volna sikertelen. Az utóbbi ugyanannak az útnak a
tartalékszemélyzetébe tartozott, de a Szojuz-25 után szétszedték a
személyzetet – Romenyenko kapott lehetőséget végül az első
személyzetben, Ivacsenykov pedig Kovaljonok mellé kerülve a másodikban.
Kovaljonok és Ivancsenkov egy Szaljut-makettben, kiképzés közben
Most
tehát a Szojuz-29-cel 1978. június 16-án induló űrhajósok célja még
tovább kitolni a világűrben tartózkodás rekordját, és minél több
tapasztalatot gyűjteni az emberi test reakcióiról a súlytalanságban.
Csakhogy a Szaljut-6 közben három hónapig személyzet nélkül keringett
odafent, és némi aggodalom azért volt, hogy minden rendben lesz-e vele.
Miután egy napnyi út után hozzádokkoltak és átszálltak, az állapotokat
kielégítőnek tartották, aktiválták a légtisztító rendszereket, és a
víztisztító rendszereket, amelyek a levegő páratartalmát vonják ki, és
csinálnak belőle újra tiszta vizet. Az űrállomás újraaktiválása és a
személyzet akklimatizálódása hozzávetőleg egy hetet vett igénybe, ami
után a tudományos munka vette kezdetét. Ennek egyik eleme a Szplav kohó
tesztje volt, csakhogy előtte át kellett helyezni a zsilipbe, ugyanis a
három napos folyamatos működést terveztek, ez viszont nagyon felhevítené
az űrállomás légkörét, de a zsilip-szekcióban a légkör elengedése után
ilyen problémával nem kellett foglalkozni.
Pjotr Klimuk és Mirosław Hermaszewski, a Szojuz-30 űrhajósai
A
személyzet az első fázisban főleg orvosi és anyagtudományi kísérleteket
hajtott végre, majd felkészültek az első látogató személyzet
fogadására. Az 1978. június 27-én induló Szojuz-30 utasai Pjotr Iljics
Klimuk és Mirosław Hermaszewski, az első lengyel űrhajós. Egy napos út
után dokkoltak a Szaljut-6-ra, ahol a második tartós személyzet fogadta
őket, és az ekkor már tradicionális kenyér és só, valamint gyümölcslé
elfogyasztásával ünnepelték meg érkezésüket. Miután a vendégek
körbenéztek az űrállomáson, megkezdték a tudományos munkájukat, amely
közé tartozott, hogy az Interkozmosz aktuális űrhajósa az MKF-6M
kamerával a saját országáról felvételeket készítsen, amely ez esetben a
felhős időjárás miatt nem volt túl sikeres. Egy másik alkalommal a sarki
fényről készítettek fotókat, alaposabb elemzés céljából. Hermaszewski
kísérleteket folytatott a Szplav és Krisztall felszereléssel
higany-kadmium-tellúr (HgCdTe) és ólom-szelén-telúr félvezető ötvözet
gyártására súlytalanságban. A HgCdTe igen ígéretes infravörös érzékelők
gyártásánál, ám a Földön a három anyag eltérő tulajdonságai miatt alig
15%-os kihozatalt sikerült elérni ekkoriban, a Szaljut-6 fedélzetén
viszont 50%-ot ért el a lengyel kísérlet, megmutatva, hogy igenis vannak
lehetőségek az űrbéli gyártás terén – noha a 47 grammnyi mennyiség
nyilván csak tesztelésre elegendő.
Klimuk, Hermaszewski, Kovaljonok és Ivancsenkov a Szaljut-6 fedélzetén
A
tesztek között szerepeltek kérdőívek kitöltése, amelyben az űrhajósok
1-5-ig terjedő skálán kellett értékeljék az alvási periódusokat, az
élelmiszerek ízét, a nemzetközi űrhajósokkal való kommunikációt és
hasonló kérdéseket. További kísérletek zajlottak le az ízlelés
érzékelésére (két elektróda segítségével...), a pihenési idő eltöltése
terén (egy négy órás TV felvétel megtekintése után kellett véleményt
alkotni arról, hogy mennyire volt szórakoztató a műsor), de
végrehajtottak különféle orvosi vizsgálatokat is. A Szojuz-30
személyzete viszont szigorúan be volt korlátozva, és alá volt rendelve a
tartós személyzetnek, például amikor a utóbbiaknak pihenőnapjuk volt,
Klimuk és Hermaszewski visszaköltözött az űrhajójukba, és csak ott
dolgozhattak. A vendégek ez esetben nem hajtottak végre űrhajócserét –
ez a következő látogató csoportra várt, így a Szojuz-30 július 5-én
levált az űrállomásról, és még aznap sikeresen földet is ért.
Ivacsenkov tükörképe Kovaljonok sisakján
A
sikeres földet érés után, július 8-án már indult is a Progressz-2,
amely 200 liter vizet, 250 kg élelmiszert, 600 kg hajtóanyagot,
pótalkatrészeket, számítógép-elemeket, leveleket és filmet is vitt fel
magával. A legénységnek egy hétbe tellett, míg mindent kipakolt, illetve
a hulladékot áthordták a teherhajóba, és augusztus elején
leválasztották, majd a légkörben elégett. Időközben, július 29-én egy
több, mint két órás űrsétát hajtottak végre, a zsilip-szekciót lezárva
annak légkörét az űrbe engedték, majd a külső burkolaton elhelyezett
mikro-meteor gyűjtő kazettákat begyűjtötték, sugárzásmérőket pedig
elhelyezték, majd a földről utasítást kaptak, hogy térjenek vissza –
viszont rögtön utána rádiókapcsolat-mentes zónába értek, és Kovaljonok
javaslatára további 20 perccel meghosszabbították az űrsétát, hogy az
ausztrál partok nagy korallzátonyaiban és Új-Zéland partjainak
látványában gyönyörködjenek. A zsilipbe való visszatérés után a
Progressz tartályaiban lévő levegővel töltötték fel a zsilipet – ez
innentől bevett eljárás lett.
Ivacsenkov kipróbálja társa gitárját a világűrben
Nem
sokkal a Progressz-2 leválasztása után, augusztus 8-án indították a
Progressz-3-at, amely két nappal később dokkolt az űrállomáshoz. A
Progressz-3 hajtóműveivel megemelték a Szaljut-6 keringési pályáját,
illetve epret, hagymát, tejet, 450 kg levegőt, 190 liter vizet,
újságokat, leveleket és többek között Kovaljonok gitárja is a bendőjében
volt. A Progressz-3 mintegy két héttel később, hulladékkal megtöltve
levált, majd társaihoz hasonlóan a légkörben megsemmisült.
Bikovszkij és Jähn, a Szojuz-31 / 29 személyzete
Unatkozni
nem volt idejük, augusztus 28-án dokkolt be Valerij Bikovszkij és a
keletnémet Sigmund Jähn a hátsó dokkolópontra a Szojuz-31 űrhajóval.
Viszont amikor a zsilipajtók kinyitására került volna sor, az nem
engedett. Megpróbálta külön-külön Bikovszkij és Jähn is, sikertelenül,
úgy tűnt, hogy dolgavégezetlenül kell távozniuk, igaz, nem ez lenne az
első ilyen – igaz utoljára a Szojuz-10 személyzete tapasztalt hasonlót.
Némi hezitálás után úgy döntöttek, hogy együttes erővel, lábukat az
orbitális modul falának támasztva próbálkoznak – és az ajtó végre
feltárult. A vendégek gyümölcsöket, hagymát, fokhagymát és hasonló
élelmiszereket hoztak a tartós személyzetnek, majd a kötelező üdvözlő
körök után a két személyzet aludni tért.
Bikovszkij, Jähn és Kovaljonok a közös fotózáson, előttük különféle kabalafigurák
A
következő napon került sor a közös munkára: Jähn a hazája által
gyártott MKF-6M kamerával készített fotókat Kelet-Németországról, a
Szplav kohóval ez esetben ólom és tellúr ötvözeteket gyártottak, optikai
üveg-olvadékokat teszteltek illetve kristálynövesztési kísérleteket
folytattak, valamint különféle orvosi (többek között hallás-)
vizsgálatokat hajtottak végre. Jähn többek között egy gyerekbabát
(Sandmännchen / Homokemberke, egy népszerű gyerekkarakter, amelyet az
Andersen mesék alapján gondoltak ki) is magával vitt, afféle kabalaként,
ez többször is feltűnt az út fotóin. A látogató személyzet viszont
relatíve rövid ideig maradt: szeptember 2-án kicserélték a Szojuz-29 és
31 üléseit és ballasztsúlyait, kipróbálták a Szojuz-29 hajtóműveit, majd
elhelyezték a kísérletek eredményeit a kapszulájában és a következő
napon Bikovszkij és Jähn elköszönt a tartós személyzettől, beszálltak a
Szojuz-29-be, és visszatértek a Földre.
A Szojuz-29 fedélzetéről készített képek a Szaljut-6 űrállomásról és a Szojuz-31 űrhajóról
Szeptember
7-én Ivacsenkov és Kovaljonok beszállt a hátsó dokkolóporton ülő
Szojuz-31-be, majd visszahúzódtak mintegy 200 méterre az űrállomástól. A
földi irányítás egy 180 fokos fordulatot tett a Szaljut-6-tal, így
immár az elülső dokkoló nézett az űrhajóval farkasszemet, amely
bedokkolt hozzá. Ez a manőver később bevett lett, ha valamiért át
kellett dokkolni az egyik oldalról a másikra az űrhajóval. Szeptember
15-én a második zuhanyzásra is sor került a legénység számára, ám e
téren kevés az információ. Már a korábbi DOSz állomásokon is megvolt az
áttetsző műanyag "falú" zuhanytálca, amelybe belebegve és a falat pedig
felhúzva a személyzet légzőmaszkban (hogy a víz ne kerüljön a tüdejükbe)
lezuhanyozhatott. Viszonylag kevés szó esik erről a Szaljut-6 és 7
esetében a forrásokban is, csak később, a Mir űrállomáson döntenek
inkább úgy, hogy kivágják az egészet a fenébe (mivel a súlytalanságban a
víz mozgását nehéz befolyásolni), és inkább nedves és száraz kendőket
használnak a tisztálkodáshoz. Ettől függetlenül a Szaljut-6 fedélzetén
időről időre sort kerítenek a zuhanyzásra...
A Szaljut-6 földi irányítás vezénylőterme
A
Progressz-4 október 6-án dokkolt be 1300 kg ellátmányt hozva, többek
között hajtóanyagot, sűrített levegőt, ruhákat, magazinokat és
élelmiszert. Ivacsenkov felesége egy brandy-vel töltött csokoládés
bonbont is küldött férjének, az ajándék viszont extra munkát adott nekik
– mikor a dobozt kinyitották, a bonbonok kirepültek belőle, és majdnem
két óra volt, amíg a két űrhajós levadászta az összeset. A
hajtóanyag-áttöltésre október 13-án került sor, egy héttel később pedig a
Progressz hajtóműveivel egy kisebb pályaemelésre került sor. Nem sokkal
később a teherhajó lecsatlakozott, immár hulladékkal megtöltve, és
elégett a légkörben.
A legénység októbertől
kezdve már napi három órán keresztül hajtott végre testedzést, hogy
felkészüljenek a visszatérésre. Október 31-én a kísérletek
tárolódobozait elhelyezték a Szojuz-31-en, a hajtóműveket letesztelték,
majd az űrállomás fedélzetét kitakarították. November 2-án átszálltak az
űrhajóra, majd visszatértek a Földre. Kovaljonok és Ivacsenkov állapota
valamivel jobb volt, mint az első tartós személyzeté, de öt napra volt
szükség, amíg legalább rövid sétákat tudtak tenni, és 25 napra, amíg
nagyjából helyreállt az erőnlétük. Összesen 139 napot és 14 órát
töltöttek el a világűrben, az általános tapasztalatok pedig igen jók
voltak, így zöld utat kapott a harmadik etap is.
Szaljut-6, harmadik felvonás
A
második tartós személyzettel kapcsolatos jó előjeleket viszont
beárnyékolta egy menet közben kialakult műszaki hiba: az
üzemanyagtartályokat túlnyomás alatt nitrogénnel tartották – csakhogy a
helyzet most megfordult, a fő üzemanyag-tartályból üzemanyag szivárgott a
nitrogéntartályba. Ez a személyzetre önmagában nem jelentett veszélyt,
sőt, mivel két hajtóanyag-tartály páros volt, így közvetlenül az
űrállomásra sem, ám a hajtóanyag-készlet egy része így nem
felhasználható, plusz fennáll a veszély, hogy a csőhálózatot tönkreteszi
az üzemanyag. Vagyis az új személyzetre rögtön egy karbantartás vár – a
személyzet tagjai amúgy Vlagyimir Afanaszjevics Ljahov és Valerij
Viktorovics Rjumin, érdekesség, hogy ismét a parancsnok volt egy
"újonc", míg az űrhajós-mérnök a "tapasztalt" (a Szojuz-25-tel már
világűrben járt) űrhajós. 1979. február 25-én indultak a Szojuz-32-vel,
hogy egy nappal később bedokkoljanak az elülső portra.
Ljahov és Rjumin egy Szojuz-szimulátorban a kiképzés alatt
Ismét
egy hetük volt az űrállomás "belakására", de eközben már készülniük
kellett a javításokra. Először is lezárták az üzemanyagrendszer
meghibásodott részét, és felkészültek a hamarosan érkező teherűrhajó
fogadására. A Progressz-5 március 12-én indult, és két nappal később
dokkolt be az űrállomás hátsó bejáratához. Bendőjében 1300 kg-nyi
felszerelés és ellátmány volt, plusz majdnem egy tonna hajtóanyag. Az új
berendezések között voltak akkumulátorok, képcsöves monitor, egy új
Krisztall kohó, amely a meghibásodott régit váltotta, illetve egy gamma
sugártartományban működő űrteleszkóp. A kipakolás négy napig tartott,
majd a hajtóanyag átfejtése előtt először a meghibásodott tartályokkal
kellett foglalkozniuk. A hajtóanyagot az űrállomás forgatásával a
világűrbe engedték (túlnyomással nem tudták kinyomni, mivel pont a
túlnyomást biztosító tartály szelepe hibásodott meg), majd nitrogénnel
átfújták a tartályokat, hogy a maradéktól is megszabaduljanak, végül az
egészet lezárták.
Ljahov és Rjumin, még mindig a kiképzés alatt készült képen
Március
24-én került sor egy újabb fontos lépcső teljesítésére: az új képcsöves
monitor segítségével végre kétirányú videó-konferenciára is lehetőséget
biztosítottak. Korábban megoldott volt, hogy az űrhajósok egy kamera
előtt lebegve kommunikáljanak a földdel, ám ők csak hang alapú választ
kaptak. Az új rendszerrel lehetőség volt arra, hogy láthassák is azt,
hogy kivel beszélnek, ami a hosszú idejű küldetések alatt a családdal
való kapcsolattartás tárházát jelentősen kibővítette, ez pedig érthetően
jótékony hatással lehetett az űrhajósokra. Először a Progressz-5, majd a
Szojuz-32 hajtóműveivel hajtottak végre pályaemelést, illetve április
3-án lecsatlakozott a Progressz-5, hogy visszatérve a légkörben elégjen.
Rukavisnyikov és Ivanov kiképzés közben
A
Szojuz-33 április 10-én indult a világűrbe a negyedik
Interkozmosz-űrhajóssal, a bolgár Georgi Ivanovval (szegényt
átkeresztelték, családneve eredetileg Kakalov volt, amire a szovjetek a
rossz hangzása miatt inkább Ivanovot javasoltak...), illetve a
parancsnok Nyikolaj Nyikolajevics Rukavisnyikovval a fedélzetén. Az út
első szakasza eseménytelenül zajlott, egy nap után sikeresen
megközelítették 9 km-re a Szaljut-6 űrállomást, ahol aktiválták az Igla
automatikus űrrandevú és dokkolórendszert. Mintegy ezer méterre viszont
egy 6 másodperces hajtóműműködés felénél egyszer csak erősen
megrázkódott az űrhajó (Rukavisnyikovnak a kezelőpanelbe kellett
megkapaszkodnia), és leállt a hajtómű. A földi irányítás javaslatára a
parancsnok újra aktiválta az Iglát, de a hajtómű beindítása után egyből
le is állt. Eközben Valerij Rjumin, aki az űrállomásról figyelte a
közeledő Szojuzt, jelentette, hogy a hajtómű beindulásakor a Szojuz-33
műszaki moduljának oldalánál szokatlan fényeket észlelt.
A Szojuz-33 személyzete a világűrben, TV kamera képe az űrhajó fedélzetéről
Versenyfutás
kezdődött az idővel, egyfelől az űrhajó és az űrállomás egymáshoz
viszonyított sebessége 28 méter per másodperc volt, ha túl sokáig húzzák
az időt, nagyon elsodródhatnak. Az első elemzések alapján a fő hajtómű
megrongálódhatott, ez okozhatta a szokatlan fényeket, a nyomásmérő
szenzorok szerint nem épült fel a megfelelő nyomás az égőtérben,
ilyenkor automatikusan leállítja a Szojuz számítógépe a hajtóművet, hogy
megóvja az esetleges sérülésektől. Logikusnak tűnt, hogy a tartalék
hajtóművel fejezzék be a manővert, ám féltek attól, hogy a tartalék
hajtómű is megrongálódhatott esetleg. A Szojuz-33 készletei legfeljebb 5
napra voltak szűkösen elegendőek, mivel az űrállomás elérhető
közelségben volt, felmerült, hogy a Szaljut-6 a közelébe manőverez, és a
dokkolást a Szojuz-33 a pozicionáló fúvókákkal fejezi be (mint normális
helyzetben). Viszont aggodalomra adott okot, mikor tudnának mentőhajót
küldeni értük, és hogy a Szaljut-6 adott esetben nem 4 fő hosszabb
kiszolgálására volt felkészítve. Végül úgy döntöttek, hogy megpróbálják a
tartalék hajtóműveket beindítani, és azzal végrehajtani a fékező
manővert. A 188 másodperces működés helyett viszont 213 másodpercig
működött a hajtómű, így a tervezettnél meredekebben léptek a légkörbe,
és Ivanov és Rukavisnyikov emiatt 10g-s nehézkedést kellett elviseljen,
de végül biztonságosan földet értek. Hivatalosan a dokkolás egy bővebben
nem részletezett technikai hiba miatt nem jött össze, csak 1986-ban
kezdtek el hírek szállingózni arról, hogy valójában eléggé komoly
problémák voltak a háttérben.
A "Bolgár Harcos" 1979. április 11-ei száma – címlapon az űrhajósok
Érdekesség,
és némi rátekintést ad a média működésére (nem csak a kommunista
blokkban amúgy) ebben az időben az, hogy a "Bolgár Harcos" című
bulgáriai magazin 1979. április 11-én (amikor a dokkolásra sor került
volna) úgy jelent meg, hogy egy előre megírt cikkben ecsetelték azt,
ahogy az űrállomáson fogadták a Szojuz-33 személyzetét. A nyomtatás
előtt a cikk két verzióját írták meg, egyet a sikeres, egyet a
sikertelen küldetésre, miután pedig a Szojuz-33 pályára állt, a
főszerkesztő útjára engedte az előbbit. Természetesen mikor megjöttek az
első hírek a sikertelen dokkolásról, az újság kikerült példányait
azonnal visszavonták és bezúzták...
A KTDU-60 hajtómű-rendszer, ez volt a Szojuz-1-től a Szojuz-40-ig használt megoldás
Eközben
erőltetett menetben álltak neki a szovjet mérnökök a baleset
vizsgálatának, és sok volt a kérdőjel – a Szojuz hajtóműrendszere
változatlan volt 1966 óta, mintegy 8000 alkalommal tesztelték a földön
és már cirka 2000 alkalommal indították be a világűrben, eddig hasonló
problémával mégse találkoztak. Csakhogy a Szojuz-32 pontosan ugyan ilyen
hajtóművel bírt – a kétség ott bujkált, hogy mi van, ha annak a
hajtóműve is ugyanígy meghibásodhat? A Szaljut-6 lakói számára hirtelen
egy kérdéses megbízhatóságú Szojuz űrhajó jelentette az egyetlen
lehetőséget a visszatérésre, és az űrprogram vezetői bármi áron el
akarták kerülni az újabb katasztrófa lehetőségét. A következő
Interkozmosz indítást, amit június 5-ére terveztek (a magyar Farkas
Bertalannal a fedélzetén) elhalasztották, és vész-forgatókönyvet
léptettek életbe. Ha bármilyen veszélyhelyzet lépne fel az űrállomáson,
Ljahov és Rjumin a Szojuz-32-vel próbál meg visszatérni. Eközben teljes
erőbedobással a hajtóműrendszer javításán dolgoztak, amelyet beépítenek a
következő indításra kész Szojuzba.
Egy Progressz teherűrhajóról készült fotó
A
Szaljut-6 fedélzetén a munkafolyamatokat ez nem érintette – a két
űrhajós még a látogató űrhajósokkal közösen tervezett feladatokat is
végrehajtotta, hiszen a kísérletek elemeit a Progressz-5 vitte fel
számukra. Ezek közé tartozott a cink kristályokon növő apró 'szőrök'
(angolul metal whiskers) vizsgálata, illetve multi-spektrális
felvételek készítése a légkörről. Május elsején öt napos "szabadságot"
kaptak, amit pihenéssel, olvasással, a családtagjaikkal folytatott
videóhívásokkal és persze leginkább a Földben való gyönyörködéssel
töltöttek el. A Progressz-6 1979. május 13-án indult a világűrbe, és az
ellátmány mellett hajtóanyagot vitt magával, illetve annak hajtóműveivel
emelték meg a Szaljut-6 pályáját május 22-én, és végül június 8-án
lecsatlakozva visszatért a légkörbe.
1979. június
6-án indult a világűrbe a módosított hajtóművel ellátott Szojuz-34 –
csakhogy senki sem volt a fedélzetén. Az űrállomáshoz automatikusan
bedokkolt, és innentől ez volt a legénység "hivatalos" űrhajója, amely
mellékesen mintegy 200 kg-nyi ellátmányt is hozott a fedélzetén. A
Szojuz-32 átvedlett visszatérő kapszulává, a Progressz minden alkalommal
elégett a légkörben, így a kísérletek eredményeit csak a Szojuz tudta
visszahozni a földre, viszont abba csak mintegy 50 kg-nyi hasznos terhet
lehetett a két űrhajóson kívül bepakolni. A mérnökök éltek a
lehetőséggel, és arra kérték Ljahovot és Rjumint, hogy a kevésbé
fontosnak tartott (így pedig eddig vissza nem hozott) kísérleti
eredményeken túl néhány tönkrement fedélzeti rendszert is pakoljanak be a
kapszulába, hogy majd megvizsgálhassák, mi miatt mehetett tönkre. A
Szojuz-32 lekapcsolódott, majd a földi irányítás vezényletével
automatikusan visszatért a Földre június 13-án.
A Szaljut-6-ról és a KRT-10 rádióteleszkóp kinyitott állapotáról készült rajz
Persze
a Szojuz-34 most az űrállomás "rossz" végén volt, így június 14-én
ismét végrehajtottak egy "űrállomásforgató" átdokkolást, majd június
30-án a Progressz-7 dokkolt be a hátsó kapuhoz. Összesen 1230 kg-nyi
ellátmányt hozott, élelmiszert, növényeket, leveleket és egy
összehajtogatott, 10 méteres rádióteleszkópot, a KRT-10-et (~ Kozmikus
Rádió-Teleszkóp 10 m), amely a dokkolóportra csatlakozott rá. Miután a
legénység kipakolt a teherűrhajóból, a Progressz levált, és biztonságos
távolságból külső megfigyelőposzttá változott: egy TV kamerán át
homályos képet továbbított a földi irányítás és az űrállomás számára,
hogy az antenna kinyitását közvetítse. Miután Rjumin aktiválta az
antennát, a mindössze fél méteres antenna lassan kinyílt, mint egy
virág, és a Szaljut-6 a világ első űr-rádióteleszkópjának az otthona is
lett egyben. Júliusban a személyzet főleg a KRT-10 rádió-űrteleszkóppal
és a korábban fedélzetre hozott új gamma-űrteleszkóppal végzett
csillagászati megfigyeléseket.
A KRT-10-ről a Progressz-7 által készített felvétel
Augusztus
9-én parancsot adtak a KRT-10 leválasztására – csakhogy az antenna
beleakadt a hátsó dokkoló céljelzőjébe, amit a dokkoláskor vizuális
helymeghatározáshoz használhattak. A beakadt antenna viszont
megakadályozta, hogy a hátsó dokkolóportra most bárki is csatlakozzon,
és félő volt, hogy az űrállomás hajtóműveit beindítva esetleg elkezd
belengeni, amivel kárt tehet az űrállomás felszínén elhelyezett
antennákban és rendszerekben. Az űrállomás pozicionáló hajtóműveivel
megpróbálták "lerázni" a céljelző tartójáról, ám ez nem járt sikerrel. A
helyzetre több válasz is lehetséges volt, a legegyszerűbb, ha a
személyzet elhagyja a Szaljut-6-ot, később Valerij Rjumin úgy
nyilatkozott, hogy az űrállomás elsődleges feladatait már mind ellátta,
így felesleges kockázatvállalásnak is tekinthető a további kísérletezés.
Végül a földi irányítás és a személyzet mégis úgy döntött, hogy egy
űrsétával megpróbálják az antennát kézzel kiszabadítani és ellökni az
űrállomástól. Először a kísérletek eredményeit és a személyes holmijukat
bepakolták a Szojuz-34-be, hogy ha szükséges, egyből el tudják hagyni
az űrállomást, majd augusztus 15-én a két űrhajós űrsétára indult.
Az
1 óra 23 perces űrséta bővelkedett eseményekben, először Rjumin Orlan-D
űrruhájának tartalék keringtető ventilátora megállt, mivel a vezérlő
elektronikát nedvesség érte (később az Orlan űrruhákban az elektronikát
szigeteléssel látták el, hogy hasonló ne fordulhasson elő többet).
Mindkét űrhajós tisztában volt a veszélyekkel – Rjumin pulzusa 130 körül
volt, mikor kilépett a zsilipből. Hamarosan viszont a Föld árnyékos
oldalára kerültek, ráadásul ekkor rádiókapcsolat sem volt a földi
irányítással, így Rjumin az űrállomás mellett, az egyik kapaszkodón
lógva, míg Ljahov a zsilipben lebegve várta, hogy a Nap újra felkeljen,
ami fél órával később következett be.
Festmény arról, ahogy a KRT-10 antennát eltávolította a legénység a Szaljut-6-ról
A
napfény megérkezése után Rjumin lassan az űrállomás vége felé araszolt,
Ljahov pedig óvatosan követte, időről időre kioldva társa rögzítő
kötelét, hogy tovább haladhasson, és újra rögzíthesse magát. Ahogy
odaért az KRT-10 antennához, egy beltérben használatos drótvágóval
egyenként elvágta annak 1 mm-es szálait, de minden egyes vágásnál az
antenna belengett, néha veszélyesen közel az űrhajóshoz. Ljahov hátul
maradva közvetítette, hogy az antenna merre mozog, és a kezében tartotta
Rjumin rögzítőkábelét, hogy vész esetén egyből visszaránthassa. Végül
az utolsó beakadt kábel elvágása után az antennát egy finom mozdulattal
ellökték az állomástól. Ekkor ismét nem volt rádiókapcsolat, de közben
az űrhajósok visszaindultak a zsilip felé. Amikor végre a kommunikáció
helyreállt, a földi irányítás el sem akarta hinni, hogy máris végeztek a
feladattal. A két űrhajós még összegyűjtötte a zsilipajtó melletti
kísérleti tároló kazettákat, amelyben a világűr hatásait vizsgálták
különféle anyagokra, majd bezárták a zsilipajtót, és visszaállították a
légkört. A szkafanderek levétele közben vette észre Rjumin, hogy
űrruhájának külsején egy kis lyuk éktelenkedik - feltehetően a KRT-10
egyik drótja sértette meg.
Rjumin és Ljahov közvetlenül a visszatérésük után
Augusztus
19-én a legénység beszállt a Szojuz-34-be, majd visszatértek a földre.
Több, mint 175 napot töltöttek a világűrben, bőven megdöntöttek minden
korábbi rekordot, ám ennek hatása jelentős volt – az űrhajósokat a
kapszulát felborítva, egy hevenyészett csúszdán húzták ki a mentőcsapat
emberei. Mikor a kapszula mellett székekre ültették őket, és egy csokor
virágot nyomtak a kezükbe, úgy érezték, mintha "egy tonna téglát"
kellene megtartaniuk. A felépülésük nagyságrendekkel tovább tartott,
mint a korábbi utaknál: hónapokig tartott a teljes felépülésük. A
Szojuz-33 esetében pedig abból a szempontból is speciális lett Rjumin és
Ljahov küldetése, hogy ők a 175 nap alatt nem találkoztak személyesen
más emberrel – egy látogató személyzet sem dokkolt ugyanis (az első ugye
a bolgár Ivanov és Rukavisnyikov, a második a magyar Farkas Bertalan és
Valerij Kubaszov lett volna). A háttérben pedig már dolgoztak a
tökéletesített Szojuz-T űrhajón, valamint az állomás bővítésén – de
erről majd a következő részben.
Folytatása következik....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése